Így, hogy tavasz végén nem sikerült bekerülnöm a Nightjar csapatába, legalább nem kellett azon izgulnom, hogy újoncként nem engednek el a már hónapokkal előtte lefoglalt két és fél hetes szabadságomra.
Az, hogy sok korombelivel ellentétben én pontosan tudom, hogy miben szeretnék sikeres lenni, illetve hogy a mindennapi munkám örömet okoz, még nem állítanám azt, hogy ez az életem.
Dehogy is!
A barátaim, meg a családom az már igen. Egyszer valaki kutatást végzett és talán könyvet is írt arról, hogy a végső stádiumban fekvő kórházi betegek mit bánnak meg a leginkább a halálos ágyukon. Azt, hogy utólag visszagondolva nem töltöttek annyi időt a szeretteikkel, amennyit szerettek volna és túlságosan is belefeledkeztek a munkájukba. Ennek tudatában a bárszakma számomra legfeljebb csak másodlagos lehet, annak ellenére is, hogy viszonylag nagy megszállottsággal és fanatizmussal űzöm.
Például éppen most tervezem felépíteni a saját kis lepárlóm, amihez Németországból készülök venni egy öt literes rézüstöt, meg az összes többi kelléket, ami szükséges az erjesztéstől kezdve, a desztilláláson keresztül, a hordós érlelésig - csak hogy jobban megértsem azt, amivel foglalkozom: az alkoholt. Mindent tudni akarok az alkoholos italokról, az alapanyagoktól kezdve a palackozásig. Egész egyszerűen azért, mert érdekel. Na és persze milyen klassz lenne ha én lennék az első, aki kifejleszti a világon az első magyar gin-t vagy whisky-t. A pálinkával nem szívesen foglalkoznék (maximum csak hivatásból), mert azt nem iszom... Csak fesztiválon!
Így is alakult, miszerint június utolsó hétvégéjén Sadával és Nórival már a reptéren megnyitottuk a fesztiválszezont - még mielőtt felnyergeltünk volna a Budapest felé tartó vasmadárra.
Leszálláskor búcsúzóul a pilóta mindenkit nagy szeretettel köszöntött Bukarestben (!), ami finoman fogalmazva sem aratott osztatlan sikert az utastérben. A terminálban már várt bennünket apu meg anyu, hogy Sadával együtt még egyszer utoljára ellátogassunk az azóta már nagybátyámék által eladott budaörsi éttermükbe. Az eset klasszikus példája annak, hogy miként lehetetlenítik el valaki vállalkozását és csavarnak ki a kezéből egy klassz vendéglátóhelyet. Ezeket a magyaros történeteket hallgatva legalább megkönnyebbülve csaphattunk a levegőbe, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. Újra itthon... juhúúúúú!
A VOLT Fesztivál nulladik napján Budapest-Keletiből indult a vonatunk és olyan hangulat volt a Sopronba tartó szerelvényen, hogy Budapest-Kelenföldtől semmire sem emlékszünk, de sosem felejtjük el az egészen biztos! Annyi azért megmaradt, hogy Ivett, az aznap megismert kedves barátunk már a vonaton fejen állt, amit a kalauz nem igazán értett. Mi sem, de szerettük!
A bejutás elég combos volt a több tízezer fesztiválozó között, a több mint negyven fokos tűző napon, már rendesen megalakulva, aminek egy egész napra szóló, irdatlan fejfájás lett az eredménye. Na de mit számít ez, amikor az egész fesztivál csupán öt napig tart és egy egész évet vártunk rá! Nem volt vesztegetni való időnk - a kemping területén a valaha látott legnagyobb putriként elfoglalt szállásunk láttán úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz ágynak a nem több mint félméter széles fapad - azon aludtam a szabad ég alatt a fesztivál hátralevő ideje alatt. Nem túl jól.
Ott voltunk az összes fellépő nagy kedvencem, Ganxsta Zolee és a Kartel, a búcsúzó Heaven Street Seven, Irie Maffia, Kowalsky meg a Vega, Brains, The Carbonfools, Bin-Jip, Bëlga, Parov Stelar Band, Punnany Massif, The Biebers, Akkezdet Phiai, Magashegyi Underground, Karányi, Péterfy Bori & Love Band koncertjén - hatalmas élmény volt! Kifulladásig és azon túl tartó ugra-bugra, olyannyira, hogy egyszer az egyik koncert előtt látva az ökörködésünket egy leányzó meg is jegyezte, hogy
- Állati jó fejek vagytok, de hadd mondjak valamit!
- Mondom - Persze, mondjad.
- Kicsit aludnotok kéne.
Sadával az egyik éjjel konkrétan "elfelejtettünk" aludni menni, ehelyett szívószállal ittuk a pálinkát.
Még hogy nem szeretem...
Az utolsó nap egyik utolsójaként játszó Péterfy Bori & Love Band fellépésére várva már állva aludtam el a színpad előtt, amikor egy kisasszony megbökött, hogy ébresztő, mert mindjárt kezdenek.
Igaz a végén ott felejtettem a személyi igazolványom, plusz az akkor tönkrement telefonom is már csak a túlvilágon vadássza a térerőt, de klassz volt!
Sokan nem értik, hogy miért jók a fesztiválok, mert hogy ott mindenki mindig milyen vállalhatatlanul viselkedik, meg milyen nagy a mocsok.
Hát azért, mert az egész egy önfeledt, felszabadult, hatalmas életigenlés, ahol mindenki elfelejti a hétköznapi élet minden más nehézségét! Még ha idealista óhajnak is tűnhet, minden társadalomnak olyan elfogadással és barátsággal kellene működnie, mint ami a fesztiválokon tapasztalható.
Mondjuk az is igaz, hogy néhány szöget azért sikerül belevernie a fiataloknak a majdani saját koporsójukba, mert az alatt a pár nap alatt akaratlanul is elkövetnek mindent, ami az immunrendszerük rovására megy. Tűző nap, hőség, porfelhő, irdatlan mennyiségű alkohol, egészségtelen ételek, kialvatlanság, zéró higiénia. Apropó higiénia... Örökre belém égett a kép, amikor a toi-toi vécékről az összes szennyet a közeli sátorokra teríti a szél, miközben a lajtos kocsiról a nagynyomású vízpermettel tisztítják azokat.
Ennek megfelelően a fesztivál másnapjára egyik pillanatról a másikra úgy ágynak döntött egy vírus, hogy késő este ki kellett jönnie az ügyeletes orvosnak, beinjekciózni, mert úgy nem sok értelme van az életnek, ha tízpercenként a fajanszra kell kuporodjak.
Ez a betegeskedés veszélybe is sodorta a balatoni bringatúrát, amit tulajdonképpen én szervezek évről-évre, de végül csak az első napot kellett kihagynom, hogy aztán a több mint tucatnyi cimborám után eredjek. Nekem ez volt a hetedik köröm a tó körül, de a Balaton az valószínűleg a 'megunhatatlan' szó szinonimája - a barátokkal együtt. Fantasztikus srácok, akik ráadásul évről-évre hoznak valakit, akit nagyon gyorsan megszeretek. Imádtam közöttük lenni idén is, de így, hogy manapság már tizenvalahányan megyünk, kezd visszaütni, olyan szempontból, hogy több időm és energiám megy el arra, hogy összetartsam a társaságot, mint amennyi a még jól eső érzés kategóriájába tartozna. Mert minél többen vagyunk, annál nagyobb a leggyorsabbak és a leglassabbak közti tempóbeli különbség, plusz tizenvalahány embernek, tizenvalahány különböző időben kell mosdóba mennie, az egyik lángost enne, de az épp nincs ahol megállunk, a másik tekerne még, a harmadik fürdene, Sada meg Nóri pedig a szálláson pumpálna már. Valaki étkezési utalvánnyal fizetne, a másik meg készpénzzel, de az pont nincs, hiszen elfogyott napközben, ezért jó lenne egy bankautomata, ami pont ott úgyszintén nincs tizenöt kilométeres körzetben.
Úgyhogy jövőre is összejövünk a Balatonon, csak lehet, hogy valami más programot találok ki. Én meg hónom alá csapom Vancsik Peti cimborám és ha nem is kézen fogva, de véget nem érő eszmefuttatásokat vezetve tapossuk a pedált a magyar tenger partján. Egy nap alatt - csak hogy megmutassam magamnak, milyen tökös gyerek vagyok.
Augusztus második felében még egyszer sikerült haza mennem, így Anikóval a zamárdi Strand Fesztiválra is ellátogattunk, ami szintén jól sikerült - az első napot leszámítva, amikor a processzorunk nem tudta kellő mértékben feldolgozni az üzemanyag bevitelt.
Időközben elköltözött Sada - hogy álljon belé a hűtlenség seprűnyele -, így költözök én is. Az egyik legjobb Londonban megismert lengyel barátom, Piotr jelezte, hogy örülnének, ha én költöznék a házukban hónap végén megüresedő szobába. Tehát októbertől két lengyel és két francia lakótársam lesz, ami nem is baj, mert a magyar lakótársakban mindig van valami zsibbasztó világlátás.
Egy hónap múlva utazom Portugáliába, a Duoro folyó völgyébe a port borok hazájába, hogy utána járjak, miként készítik azokat - ez már biztos. Ami még nem, de valószínű, hogy februárban Reykjavikba, Izlandra repülünk egy nemzetközi bárszakmai konferenciára, ahova a Worship Street Whistling Shop is meghívást kapott, ahova ketten mehetünk - a francia menedzserem úgy döntött, engem visz. Nagyon jó lenne, mert éppen Izland egy olyan hely, ahova nagyon szívesen mennék.
Ezenkívül Skóciába is jó lenne visszamenni, mert borzasztóan beleszerettem az ottani whisky lepárlók életébe, olyannyira, hogy London után örömmel dolgoznék az egyikben, tapasztalatszerzés gyanánt. Csak ez utóbbira mostanában nem lesz keret.
A tervek mindenesetre nagyok a bárban, a héten átalakítás miatt zárva vagyunk - nagyon klassz változtatások vannak folyamatban, az új menüről nem is beszélve. Hónapok óta fejlesztjük az italokat (is), csak hogy jelezzük azoknak, akik elfelejtették volna, hogy a Whistling Shop a világ egyik legjobb bárja.
Mert a könyvem íródik (csak kurva lassan), a bárom fejben már épül, mert megcsinálom, az hét szentség.
Mindenen keresztül.
