Hogy hova mennék, ha most valaki megkeresne egy ajánlattal, miszerint a világ minden koktélbárjában tárt karokkal várnának?

Akkor is itt maradnék.

Ezerkétszázharminc nappal azután hogy Londonba költöztem, saját alkalmazottjaként besétálhattam egy olyan bárnak az ajtaján ahol éreztem, hogy eljutottam oda, amiről csak álmodoztam mielőtt ideköltöztem. És ezt még így, fél évvel a felvételemet követően is tartom, amikorra az újdonság varázsa azért már jócskán alábbhagyott.
A tökéletes koktélbár relatív - mindenkinek más, mert ahány ember, annyiféleképpen látjuk a világot, de amilyen az én vízióimban alakul, ahhoz a 69 Colebrooke Row után talán ez áll a legközelebb.
A szakmában Nagy Zoli mellett az általam legtöbbre tartott figura, Tony Conigliaro által meghatározott környezetben dolgozom mind ami a Zetter Townhouse Seymour's Parlour bárját, mind az ehhez kapcsolódó Drink Factory névre keresztelt laboratóriumot illeti. Ez utóbbi a szó szoros értelmében egy labor, ahol fehér köpenyben, forradalmi eszközök társaságában fejlesztünk ötleteket, ízeket és illatokat, valamint dolgozunk italokon melyek aztán idővel a bár itallapján, rosszabb esetben a lefolyóban végzik. Időnként eszembe jut, hogy oda tartozom, ahova más emberek pénzt fizetnek, hogy bejussanak, illetve más országból utaznak, hogy pár napig a Drink Factory csapatával dolgozva szerezzenek új ismereteket. Na, ez jó érzés. Annak ellenére, hogy az ott folyó munkáról még fotót sem igazán készíthetünk, nem kell túlmisztifikálni - ahogy az eddig megismert legjobb menedzserem, Matteo is fogalmaz: "...végül is csak kibaszott italokat készítünk."
A mondandóm lényege csupán az, hogyha a virágkötés vagy a harang öntés érdekelne, akkor valószínűleg azokat is ilyen szeretettel csinálnám és oda mennék tanulni, ahol a legmagasabb szinten művelik.

Ha a bárszakmában valaki a legjobb helyen akar fejlődni, akkor annak Londonban a helye. A koktélkultúra itt a világ előtt jár, ha úgy tetszik az Egyesült Királyság bárjainak nagy része magasról tesz a trendekre, egész egyszerűen azért mert ezek a bárok diktálják a trendeket, amik aztán előbb-utóbb elterjednek a világ több pontján is, vagy épp ellenkezőleg: valahova soha nem jutnak el, mert egyes helyeken az adott kultúrából fakadóan egyszerűen nem is értenék meg.
Ezzel együtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy ettől sem kell hasra esni.
Amikor a jövőmmel kapcsolatos kérdések kavarognak bennem arra gondolok, hogy a hozzám közel állók szinte kivétel nélkül tudatos srácnak gondolnak, miközben az az ember vagyok, akinek általában nincsenek céljai. A racionalitás helyett sokkal inkább hajtanak mindenféle ösztönök.

Következő lépésként most magasabb pozícióban, vagy több fizetésben kellene gondolkoznom, de máshogy döntöttem.

A mai nappal beadom a felmondásom és szinte napra pontosan négy évvel azután, hogy Londonba költöztem, elmegyek innen.
Elég volt, nincs már dolgom itt.

Hova tovább?
Azon gondolkoztam, hogy Hong Kongba költözöm, vagy elmegyek dolgozni valamelyik óceánjáró hajóra, mivel ez idő szerint csupán egyetlen esetben költöznék haza, Magyarországra. Az általam elmúlt négy évben megspórolt nulla forintból koktélbárt nyitni lehetetlen, tehát marad az, hogy munkát kérek attól az egy embertől, akinek odahaza hajlandó vagyok dolgozni. Ő Nagy Zoli.
Ennek tudatában még júliusban megkerestem:
Én: "Októberben lehet hazamegyek. Szívesebben mondanám, hogy szeretnék veled dolgozni és nyissunk egy bárt, csak hát anyagilag nem vagyok ebben a helyzetben."
Zoli: "Várlak sok szeretettel." [...] "gyere a Boutiq'ba, csinálunk neked ott helyet és amikor készen állsz rá, nyitunk egyet közösen!" [...] "Ha valamit elég erősen akarsz, az Univerzum minden ereje összefog, hogy teljesüljön! Üdv a világomban!"

Október hetedikén véget ér a londoni sztori.

Megyek haza!

Október közepén kezdek a budapesti Boutiq' Bárban!