A VOLT Fesztivált követően eredetileg este fél tízkor indult volna a gépem Budapestről Londonba, de mindezt csak kerek négy órás késéssel tudta abszolválni a mélyen tisztelt légitársaság. Így legalább lehetőséget adtak arra, hogy élőben nézhessem meg a reptéren kb. százötven másik habzó szájú utassal a foci vébé történelmi elődöntőjét, ahol a németek elküldték a házigazda brazilokat egy-hétre.
Emiatt a hajnali négy órás ágyba kerülés után reggel hétkor már ébredhettem is, mert úgy tudtam, hogy délelőtt tízkor fogok kezdeni a China Tangban. Rosszul hittem. Az a szokás ugyanis, hogy aki szabadságról jön vissza az mindig délelőtt tízkor kezd, ezért én meg sem kérdeztem, hogy hánykor kell felvennem a lapátot - megszokás szerint mentem be délelőtt. Erre mondják, hogy rutinból soha ne csinálj semmit. Csak délután négyre voltam írva a beosztásban.
Sebaj, legalább gondoskodtam arról, hogy véletlenül se pihenjem ki magam a nyűggel teli visszautazást követően.
Éljen a profizmus!

Az elmúlt hétvégén a péntek esti műszakom után hazatipliztem, lefürödtem, bepakoltam, majd Sadával indultunk is a lutoni repülőtérre, ahol a svéd Andreas barátunkkal felnyergeltünk egy Boeing-737-est, amivel Írország felé vegyük az irányt.
Az alig több mint egy órás utazást követően Dublinban landoltunk, majd a szállodába mentünk, hogy elfoglaljuk a szállást, amihez még korán volt, így a recepción hagytuk a csomagjainkat, majd a hátunkra vettük a fővárost. Egy kávét követően beugrottunk egy sörre egy tradicionális ír kocsmába, majd a világhírű Guinness sörfőzdét vettük célba, hogy utánajárjunk mi fán terem a legendás stout.
Este még elnéztünk Dublin talán leglendületesebb városrészébe, a Temple Bar negyedbe, ahol rengeteg pub, étterem, bár és szálláshely található. Úgy mondanám, hogy a mindössze félmilliós lakosságú Dublin éjszakai élete az itt elhelyezkedő néhány háztömbre zsugorodik, viszont abban van kraft rendesen.
Megittunk néhány italt a Vintage Cocktail Clubban, meg aztán még máshol is egy kicsit, aztán úgy döntöttünk hogy ideje lenne hazatolni a biciklit.
Azt nem mondom, hogy a hotelben gördülékenyen ment a becsekkolás, hiszen az előzetesen lefoglalt háromágyas szoba helyett, csak kétágyast kaptunk, meg ahhoz egy pótágyat. Túlfoglalás volt, amit a személyzet nehezen kezelt, egy-két fröcsögő szájú kevésbé empatikus vendéggel egyetemben, de én addigra már olyan fáradt voltam, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy kialudhassam magam majd' negyven óra folyamatos ébrenlét után.

Vasárnap délelőtt a Jameson whiskey régi lepárlóját, egyben látogató központját  jártuk be, majd néhány óra városi csavargást követően mindhármunk nagyon kedves ismerősével Roberttel találkoztunk, aki az édesapja éttermében látott vendégül bennünket. Ő az az úriember, aki nemrég még Londonban élt és törzsvendégünk volt a hampstead-i Caffé Neroban, illetve ő segített volna októberben bekerülni a Purl koktélbárba, ha nem a China Tang-ot választom.
A vacsorát követően eltaxiztunk az egyik nagyon kedves barátjához, aki egy olyan szenzációs speakeasy stílusú koktélbárt visz egy indiai étterem padlásán, aminek láttán még a bugyim is a bokámig csúszott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik ilyen magas színvonalú bár Dublinban. Barátságot is kötöttünk az bártenderrel, Paul Lampberttel, akinek majd küldök is ajándékba néhány üveg tipikusan magyar italt, ha legközelebb hazalátogatok.

Hétfőn a reptéren béreltünk egy négykerekű cikázó villámot, amivel célba vettük a fővárostól nyugatra, Írország közepén elhelyezkedő Tullamore DEW és Kilbeggan whiskey lepárlókat, amelyek körbejárását követően elmondhatom, hogy mind a négy gyár meglátogatása nagyszerű élményt nyújtott.

A hátralévő szűk másfél napot a környék bejárásának szenteltük, így jutottunk el több látnivalóhoz, úgymint Kinnitty Castle, Rock of Dunamase, vagy Slieve Bloom Mountains. Szerettük volna még hazaindulás előtt egy számunkra "fantom" kastélyt is (a térkép mutatta, de nem tudtuk megtalálni), aminek keresése közben úgy elaludtam Sada mellett, térképpel a kezemben az anyós ülésen, hogy csak arra ébredtem fel, amikor már Dublinba visszaérve röhögnek rajtam Andreas-szal.

Kedden még elautóztunk a tengerpart több pontjára is, valamint megnéztünk még egy kastélyt, meg egy meseszép hegyi patakot.
Írország nagyon szép, habár kicsit egyhangú és számomra kevésbé változatos, mint Magyarország. Az emberek nagyon aranyosak, imádnak énekelni, táncolni tapsolni - nem látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem élnek jobban, mint mi magyarok odahaza.

Nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor a dublini repülőtér termináljából szótlanul, mosolyogva bámultuk a fel- és leszálló repülőket, miközben a Londonba tartó gépünk beszállására vártunk.

Úgyhogy a februári skóciai és a mostani írországi tanulmányutat követően izgatottan fogok eleget tenni a nagyon kedves barátom, a francia Jennifer meghívásának, aminek keretein belül ellátogatok néhány konyak lepárlóba illetve borászathoz a világhírű Cognac borvidéken - valamikor a jövő év elején.
Klassz.