Pénteken kora délután végeztem, aztán hazaérve összepakoltam azt a rengeteg cuccom, amit a hétvégére szántam - nem tudom legközelebb mikor tudok ilyen kicsi csomaggal hazautazni - Egy Tisza válltáska aztán szevasz.
Együtt mentem Sadával, aki otthon is maradt bő másfél hétre, ha már eljött velem a budapesti Corinthiában rendezett kétnapos KávéBár Bazárra. Négy körül indultunk a fél ötös buszhoz, ami kivitt bennünket a kicsivel hamarabb mint fél kilenckor induló repülőhöz a stansted-i reptérre. Az útra vettünk két doboz sört - csak mert nem bírtunk magunkkal. Majdnem megbántam, mert történt, hogy egyszer amikor éppen ittam belőle, akkorát fékezett a busz, hogy az előttem lévő ülés háttámlájához úgy odavertem a sört, hogy egy pillanatig azt hittem, hogy benne maradtak a metszőfogaim az alumínium dobozban.
A leginkább azonban nem emiatt fájt a fejem, hanem azért mert akkora dugó volt a városban, aztán meg a reptértől nem messze még egy, hogy a bő egy órás buszút, több mint háromórásra nyúlt, ami alatt a jókedv szépen lassan az arcunkra fagyott, de úgy, hogy volt pillanat, amikor pénzt mertem volna tenni arra hogy nem érjük el a gépet. Aztán valaki megsajnálhatott bennünket odafent, mert ha perceken múlott is, de kiértünk. Kicsit megfeszülve, kicsit leizzadva, de nem maradtunk le. Ez a lényeg. Csakhogy szemtelenek legyünk, arra azért volt idő hogy futás közben lecsapjunk egy feles gin-t az egyik reptéri bárban.
A repülőút sima volt, bár késett egy picit a gép, így nem sokkal éjfél után szálltunk le. Megvártuk a rendelt taxit, aztán egyenesen a Deák Ferenc téren lévő Boutiq'Bar felé vettük az irányt, amiről már nagyon sokat meséltem Sadának és ahova már régóta szerettem volna elvinni. Kicsit izgultam, hogy nyitva lesz-e még mire odaérünk, aztán megnyugodtam amikor az ajtón belépve láttam, hogy vannak még jócskán.
Az egyik asztalhoz ülve végre fújhattunk egyet, mert elég izgalmasra sikerült a brit fővárostól a bárig. Olyan jó italokat ihattunk, amilyeneket ezidáig még talán Londonban sem sikerült felfedezni. Maradtunk zárásig, ami nagyjából hajnali három körül lehetett - persze mi voltunk az utolsók, akik elhagyták a helyet. Még jó hogy a Boutiq' nem az a bár, ahol záráshoz közeledve kihúzzák a vendég alól a széket.
Ezt követően szakadó esőben elsétáltunk a közelben lefoglalt szállásra. Bejelentkeztünk, aztán irány aludni. Sada meg is jegyezte hogy "Na, apám, ha itt nem néztek buzinak bennünket, akkor sehol." Végül is volt benne valami... Két huszonéves srác, az éjszaka közepén beesik a hotelbe néhány órára, egy franciaágyas szobába, hogy aztán néhány óra múltán, másnap délelőtt már távozzanak is. De ekkor már nem különösebben érdekelt, hogy ki mit gondolt, mert úgy elaludtam, hogy még betakarózni sem volt erőm.

Szombat délelőtt elmentünk a Corinthiába, ahol barista versenyeket néztünk, kiselőadásokat hallgattunk, kávét, meg párlatokat kóstoltunk, úgyhogy habzsi-dőzsi. Este vonattal mentünk haza, ahol a Sadának szinte jobban örültek, mint nekem, de hát jól is van ez így, hiszen már elég régen járt nálunk. Anyu csinált egy finom vacsit, aztán összekészítettem a cuccom a versenyre, majd mentünk aludni.

Másnap reggel már ismét a vonaton ültünk Budapest felé, vissza az azt megelőző napi helyszínre, ahol az idei magyar koktélbajnokságot rendezték meg, amire én is neveztem. Tulajdonképpen amiatt mentem haza. Persze, hogy ez se menjen zökkenőmentesen a legnagyobb hideg zuhanyként az ért, amikor a verseny előtt a Vásárcsarnokhoz érve megláttam az ajtón, hogy "Vasárnap: zárva". Ne.
Ne.
Neee.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen létezhet azon a helyen, mármint hogy van olyan nap a héten, amikor nincsenek nyitva, de létezett. Nekem életbevágó volt frissen vágott mentát vennem, mert az volt az egyik összetevője az italomnak, amivel leadtam a nevezésem a bajnokságra. A koktélt egyébként arról a kisasszonyról neveztem el, akiről az előző bejegyzésben írtam. Illetve a vele való találkozás ihlette. "At First Sight".
Hogy eltudom-e egyáltalán készíteni, azt még a regisztrációkor sem tudtam. Amatőr hiba. Hirtelen tanácstalan voltam, aztán azt találtam ki hogy kérek a Corinthia szálló konyhájáról, mondván nekik biztos van. Volt, úgyhogy ezúton is köszönöm nekik, hogy megmentették az életemet, meg nagybátyámnak is, aki felajánlotta hogy hoz nekem Budaörsről, amit viszont le kellett mondanom, mert a nevezéskor kiderült, hogy rögtön az első körben kellett lekevernem az italom, emiatt arra az akcióra idő sem lett volna már. Elég silány minőségű mentát kaptam, ami meg is határozta a végeredményt, hiszen alapanyagként és díszként is használtam. Nem értem el helyezést ami azért bosszant, mert volt még hiba bőven a felkészülésben, a versenyen és az italban egyaránt.
Na mindegy, tanultam ebből is, de ettől függetlenül jól éreztem magam.
Egyébként jó volt az egész verseny, majdnem végignéztük az egészet Sadával, meg hugával, Vikivel kiegészülve, aki olyan aranyos volt, hogy eljött szurkolni nekem. Délután vezetett vodka és ginkóstolóra is benéztünk, amit szintén imádtam hiszen Nagy Zoli, a példaképem vezette.
Rendesen elfáradtam mire hazaértem, aztán megint nem aludhattam sokat, mert hajnali háromkor kellett megint ébrednem, mert hétfő reggel hatkor már indult is vissza a gépem Londonba, ami azért nem volt olyan nagyon unalmas, mert éppen azzal a géppel jött vissza Csatlós Máté is, aki szerintem az egyik legtehetségesebb magyar báros, a londoni Dorchester Hotel, China Tang bárjának a bártendere. Ő is versenyzett előző nap. Jót beszélgettem vele az úton.

Egyébként a Magyar Bajnokság előtt volt Londonban a Caffé Nero Barista of the Year verseny is, ahol én indultam az üzletünkből és ami szintén sikerülhetett volna jobban is. Ezt leszámítva olyan jó volt a hangulat, hogy egész este folyt a könnyem a nevetéstől. Nem csak az enyém.

Ja és majd' másfél hónap után végre végleg megoldódott a probléma a hőellátással és a meleg vízzel. Úgyhogy mire jön a tavasz és a jó idő megjavították a fűtést is a házunkban.

De hát jobb későn, mint soha.