Nyilván nehéz ezt egy blogbejegyzésben leírni és abban sem vagyok biztos, hogy pontos-e az önismeretem.

Ha magamról beszélek és arról, hogy miért jöttem ki Londonba, mindig elmondom a következőket.
Az első és legfontosabb a szakmai fejlődés. Nagyon jó báros akarok lenni. Olyan hogy tökéletes szerintem nem létezik, viszont muszáj törekedni rá. Ahogy a kedvenc közszereplőm, Csiszár Jenő is mondani szokta a Karma Kalauz c. rádióműsorában, "Mindig meg kell próbálnunk elérni az égen lévő csillagokat - még akkor is ha lehetetlen - hiszen akkor egyvalamit már biztosan megtettünk: kivettük a sz.rból a kezünket." Kicsit egyszerűnek hangzik, de van benne valami.
Ami azt illeti, ebből a szempontból Londonban a világ talán legjobb helyén vagyok. A brit főváros a koktélkultúrában olyan, mint mondjuk a divatszakmában Párizs vagy Milánó. Itt él és dolgozik a szakma azon képviselőinek nagy része, akik diktálják a trendeket. Azok a bártenderek, akiknek a báros berkekben ugyanúgy cseng a neve mint mondjuk a fociban Cristiano Ronaldóé, vagy a popszakmában Madonnáé.

Kicsit úgy látom magam, mint egy inast a középkorban, aki évekre külföldre utazik tanulni, akit csak azután ismernek el igazán jó szakemberként, miután hosszú éveket pallérozódik különböző céhmestereknél, valahol Európában.
Szóval azért költöztem a ködös Albionba, hogy bekerüljek a világ legjobb koktélbárjainak valamelyikébe, ahol nagyon komoly szintű bártenderré nőhetem ki magam. Milyen egy jó bártender? Első és legfontosabb az, hogy szereti azt, amit csinál. Tulajdonképpen annak él, az az élete. Folyamatosan tanul és elképesztő lexikális tudása van. Olyan gyönyörűen dolgozik, hogy a vendég már-már azt hiszi, hogy valami túlvilági varázslat, könnyedség van benne. Magabiztos. Pszichológusokkal vetekedő kommunikációs képességei vannak. És mindezek ellenére nem abba fekteti az energiáját, hogy zavarba hozzon mindenkit, mennyi mindent tud, hanem arra törekedik, hogy minden vendége maximális pozitív élménnyel távozzon.

A második tényező, ami miatt mindenképpen szeretnék néhány évet külföldön eltölteni az a saját magam anyagi támogatása, vagyis az, hogy előteremtsem a tőkét egy "speakeasy" stílusú koktélbár megnyitására - valahol Magyarországon.
Magyarországon, mert az a világ legjobb helye. Még ha nem is egyszerű az élet odahaza. Habár az hogy egyszerű-e vagy sem az csakis az ember tudatában dől el - hogy miként látja a dolgokat. Erről éppen mostanában olvasok egy zseniális könyvet Csíkszentmihályi Mihály gondozásában. A magyar származású, Egyesült Államokban élő pszichológus "Flow - Az áramlat" c. könyvében leírja évtizedeken át tartó kutatásainak tapasztalatait, amelynek témája az hogy honnan és miből fakad az ember boldogsága.

Hogy hogyan képzelem el az életem a jövőben? Szeretnék kétlaki életet élni. Legszívesebben valamelyik nagyobb magyarországi városban élnék, mint például Kecskemét, Pécs, Esztergom vagy Veszprém. Ott nyitnék bárt, ami szeptembertől május végéig menne. Nyárra bezárnám, amikor leköltöznék a Balatonra, ahol szintén koktélbárt vinnék júniustól augusztus végéig. Igazság szerint ha tehetném, a magyar tenger partján tölteném az egész életem, de bármennyire is szeretem, a holtszezonban elég nehéz ott megélni - pláne ha egy magas színvonalú helyet akarok csinálni. Viszont úgy nem halhatok meg, hogy nem laktam valahol a Balaton-parton. Mondjuk fent, Tihanyban, Révfülöpön, Szigligeten, vagy éppen Badacsonyban.

A családommal - mert szeretnék feleséget meg gyereket is. Olyan jó családot akarok, mint amilyenben én is felnőttem. Apu meg anyu sosem veszekedett, pedig már több mint harminc éve házasok. Mindig nagyon szerettek engem is, meg a nővérem is. Kicsit azt érzem, hogy értünk élnek, ami miatt sokszor rosszul is érzem magam, mert emiatt nekem meg a testvéremnek mindig könnyebb volt az életünk mint nekik. Emellett neveltek belőlem egy tökjó srácot. Nem vagyok hiú, mégis azért merem ezt így leírni, mert aki ismer az tudja, hogy állandóan tele vagyok kételyekkel és gátlásokkal, viszont mégis szentül hiszek benne, hogy az az értékrend amit képviselek és a célok, amiket kitűztem, azok jók. Mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy azt érzem, hogy a saját magam sikerének én saját magam vagyok a legnagyobb akadálya (az előbb említett gátlásosság miatt), de igyekszem legyőzni ezt.
Az a lényeg, hogy mindig higgyek abban, hogy amit elterveztem azt meg tudom majd valósítani és működni fog. Emiatt jöttem Londonba is ugyebár.
Feleséget meg majd találok. Én mindig azt keresek. Csak azért hogy legyen valaki mellettem, nem szedem fel a hozzám legközelebb álló lányt. Ha úgy adódik, akkor nem lesz még párom három évig. Vagy ötig. Tökmindegy. Majd lesz utána. Szerintem a mai kor emberének az a legnagyobb hibája, hogy önmagában nem tud boldog lenni és mindig mástól várja, hogy azzá tegyék. De egy boldogtalan ember meg nem fog tudni valaki mást boldoggá tenni, amikor ő maga sem az. Tehát mindenki legyen a saját maga támasza. Az a legbiztosabb mankó. Aztán az a találkozás meg majd jön. Nekem is jött februárban, igaz olyan, amibe (akármennyire is szerettem volna) nem tudok energiát fektetni, mert a jelenlegi körülmények között életképtelen az egész.
A lényeg az, hogy olyat keresek aki elfogad és szeret olyannak, amilyen vagyok, mert az már régen rossz, ha elvárások vannak egy párkapcsolatban.

Igaz, elkanyarodtam az eredeti témától, de a végén még hozzáteszem, hogy a harmadik célom idekint a nyelvtanulás, amit szintén azért csinálok, mert egy valamire való báros folyékonyan beszéli az angolt. Egyébként a nyelvtanulást szeretem ebben az egészben a legkevésbé. Valószínűleg azért, mert nem ugrásszerű a fejlődés és így a pozitív visszacsatolás is kevesebb.
De hát ez a hasznos rossz. Egyébként mindig hozzáteszem azt is, hogy igyekszem nem szem elől téveszteni azt, hogy mindig azzal foglalkozzak, amiben örömömet lelem. Nekem ebben az egész szakmában egyébként maga egy koktél készítésének a folyamata az, ami a katarzist jelenti a számomra.

Egyébként ha nem bárosnak készülnék, szerintem tutira valami Balaton-kutató lennék. Főképp a környező településeinek, geológiai sajátosságainak és a régi időkben ott élők története érdekelne.

Ja, és ezúton is köszönöm Nagy Zolinak, a példaképemnek hogy annyi mindent megtanított nekem mind szakmailag, mind életfilozófiát tekintve. Ha valakiért tudok rajongani huszonnégy évesen is, az ő. A budapesti Boutiq'Bar és a The Gin Shop társtulajdonosa, bártendere.
Illetve jó példát mutatott feleségével együtt nagybátyám is, aki egyszerű falusi gyerekként indulva hosszú évekig dolgozott az ország legjobb éttermeiben és ma már a sajátjukat irányítják.
Így közelről látom, hogy mennyire pokolian nehéz ez.