Augusztusban már ötödszörre volt lehetőségem hazamenni, amit ötödszörre is kihasználtam. Miután szombaton hajnalban letettem a jéglapátot, a China Tang - lakás - London/Luton - Budapest - Pécs - Sikonda útvonalon eljutottam A-ból B-be, ahol egyenesen Vancsik Peti barátom karjaiba szaladtam a pécsi bölcsészkar gólyatáborában.
Nagyon klassz időben, nagyon klassz helyen, még klasszabb emberek között töltöttem az időm, volt Soerii & Poolek, illetve Halott Pénz koncert is, amely utóbbin sajnos már nem tudtam ott lenni, mert hétfő délelőtt a Balcsi felé vettem az irányt, ahol a szüleim már vártak rám.
Hazalátogatásom időzítésének egyik apropóját jelentette, hogy éppen akkor koncertezett Parov Stelar Band a zamárdi Strand Fesztiválon, amit hiba lett volna kihagyni, ezért nem is maradtunk le róla.
Nővéremmel, Misivel, meg Pannival voltuk - azzal a leányzóval, akit azelőtt nettó négy nappal ismertem meg, Peti cimborámon keresztül, akinek emiatt pedig már a sokadik pacsi jár.
Mókás volt, a gólyatáborban egészen véletlenül került szóba hogy Panni is jön a fesztiválra, arra meg aztán még kevesebb esély nyílt, hogy még a koncert előtt az utcán a több ezres tömegben pont összefutunk, de bejött.
Ami azt illeti, a nővéremmel már viszonylag régen sikerült együtt megalakulnunk, amit ezúttal bepótolnunk, ennek megfelelően ő ki is lőtte magát a Holdra rendesen.
Vicceltem. Csak egy kicsit.
Aztán voltunk pincelátogatáson a Balaton-felvidéken, illetve Badacsonyban, ahol a Káli Kövek és Laposa boraiba kóstolhattunk bele - az utóbbi pincészettől egyébként annyira gyönyörű kilátás nyílik a tóra, hogy egy egész napot eltudtam volna ott ücsörögni.
Balszerencsés módon, két nappal a visszaindulásom előtt - rokon-, illetve Sada barátom családjának meglátogatását követően - ágynak vert valami vírus, ami miatt két nappal későbbre kellett tennem a repjegyem, pluszban már megint jöhetett a magyarázkodás a munkahelyen, hogy ismét később utazom vissza, mint kellene.

Volt szerencsém látni még Anikó barátom, akit megkértem, hogy adjon át egy Nagy Zolinak küldött és névre szólóan, a szerző által aláírt könyvet, viszont egy elgörbült lakáskulcs miatt Veró nem tudott kikísérni a reptérre, amit nagyon a szívére vett. Ne tegye. Legközelebb újra nekifutunk.

Úgy tizenegyezer méter magason, -55°C-ban, a Bécs-Nürnberg-Frankfurt-Brüsszel-La Mance-Ipswich vonalat átrepülve ismét Londonban találtam magam, ahol az a hír fogadott, hogy a brit főváros terror fenyegetettsége már megint az egekbe szökött. Az egyik nap például már a "nagyon valószínű" fokozatra rúgott a figyelmeztetés, de azóta is az eggyel enyhébb "kritikus" szinten mozog. A bűnös, az IS, akik ismét a tömegközlekedés több pontján tervezett merénylet elkövetésének lehetőségét legyezgetik, egy néhány évvel ezelőttihez hasonlóan.
De hát London sosem áll meg.

Élményszámba ment, amikor találkoztam Stanislav Vadrnával, a londoni Boutique Bar Show-n, ahol eléggé sokkolta az az élmény, amikor elé áll egy srác, aki ráadásul magyarul köszönti, majd szó nélkül nekiáll vetkőzni. Mielőtt még azt hihette volna, hogy ott helyben magamévá akarom tenni, megnyugtattam, hogy csak a zakóm veszem le, amelyet követően megmutattam neki az alkaromra varrott tetoválásom, hogy milyen nagy hatással van rám az az életfilozófia, amit japánban tanult meg és hirdet azóta is a földkerekség minden pontján.

Már korábban is jeleztem, hogy igencsak elvágyódom a China Tangból, ennek tükrében bele is szimatoltam a londoni éjszakába, ahol a fülembe jutott hogy a számomra egyik legkedvesebb koktélbárba éppen új ember(eke)t keresnek.
A szóban forgó hely a Worship Street Whistling Shop, amely a Purl-lel és az azóta már bezárt Flat P-vel együtt egy igencsak innovatív és meghatározó tulajdonosi kör kötelékébe tartozik. Tristan Stephenson, Thomas Aske és Bryan Pietersen útjai azóta már különváltak - így lett az előbbi kettő a Whistling Shop az utóbbi pedig a Purl birtokosa. (Ha emlékeztek még Bryan nevére az egy évvel ezelőtti beszámolómból.) A Whistling Shop ráadásul nemrég a szakma által összeállított, legbefolyásosabb listán a világ harmincharmadik (London tizedik) legjobb koktélbárja címet érdekelte ki.

Beadtam az önéletrajzom, plusz izzítottam Lucát, a jelenlegi főnököm, hogy fújja meg egy kicsit a vitorlám, így aztán ő is beajánlott Thomas-nak, a társtulajdonosnak.
Aztán felgyorsultak az események.

Behívtak egy elbeszélgetésre, ahol jó benyomást kelthettem bennük, mert tegnap jelenésem volt egy próbanapra.
De mit ad az ég, az előző esti műszakom végére ismét belázasodtam.
Hát mondom...
Ekkora balszerencsém nem lehet. Haza siettem, majd betoltam egy Neo Citrant, aminek hatására, jól betakarózva úgy izzadtam egész éjjel, mint egy ribanc. Reggel fél órát ültem az ágyamon (ami inkább egy matrac) és azon gondolkodtam, hogy bevállaljam-e így a próbaműszakot vagy sem. Éreztem, hogy sem fizikailag, sem hangulatilag nem vagyok a toppon - el is tudtam volna halasztani egy héttel későbbre a próbanapot - de azt is tudtam, hogy életem egyik leghosszabb és legbizonytalanabb egy hete lett volna (mert egy ilyen szituációban azért az idő múlása ugye nem nekem kedvez), így hát úgy döntöttem, hogy (az ésszerűség keretein belül) jól begyógyszerezem magam és megcsinálom izomból azt az este hattól tízig tartó, mindössze négy órát.

Nóritól puszi, Sadától pacsi, majd a vállamra vettem, az ilyen nehéznek talán még sohasem érzett táskám. Hogy én mennyire utálom a próbanapokat.
Így hát befordultam a Worship Street-re, elértem a Whistling Shop-hoz. Amilyen picinek éreztem magam, olyan nagy hittel vettem egy nagy levegőt, hogy aztán elnyeljen az alagsori bár sötétsége.

Tíz körül, a próbaidő végére érve szólt Jess, a menedzser, hogy menjünk fel, sétáljunk egyet.
A rövid diskurzus során érzelemmentes arccal azt ecsetelte, hogy olyasvalakit keresnek, aki beleillik a csapatba, majd a végén elmosolyodva, a tenyerembe csapva közölte:

Isten hozott a csapatban!


Folyt. köv.