Az a helyzet, hogy viszonylag hamar sikerült beilleszkednem az új társak közé az új bárban, mondjuk szerencsére ilyen téren soha, sehol, semmiféle gondom nem volt ezelőtt sem. Sőt, talán az eddigi legjobb csapat tagjaként lapátolom nap mint nap a GDP-t, még akkor is ha a kecskeméti Mokkában, illetve a londoni Neroban megismert srácokat is nagyon megszerettem anno.
Jess, az új-zélandi születésű menedzserünk, Arnaud, a francia srác a jobb keze (de csak munka közben, nem otthon). Barátnője, a szintén francia Deborah az egyik pincérlányunk, Agi, egy lengyel leányzó a másik. Az olasz Filippo, a saját nevelésű bártender mellett még hárman rázzuk a sékert, a két lengyel, Piotr és Czezary mellett jómagam; mert hát lengyel, magyar - két jó barát... „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” Ezenkívül van még két bangladesi bársegédünk Kaustubh és Pranav, akik nagyban megkönnyítik a munkánkat nap mint nap.

Nagyon kreatív italaink és koktélbárokban szokatlan eszközeink vannak - elképesztően inspiratív környezet.
A bár egyik ékköve a forgó lepárló (rotary evaporator), amivel tulajdonképpen újradesztillálhatunk különféle párlatokat, mint például bourbon whiskey-vel mogyorókrémet és málnalekvárt vagy éppen vodkát kávéval. Ez az eredetileg laboratóriumi célokra szánt szerkezet elég drága, ezért vert is a víz rendesen, amikor először rám bízták a lepárlást. Úgy szorítottam a két farpofám, mint addig még soha.
Dolgozunk a folyékony nitrogéntől (-196°C) kezdve, a vákuum alatt főzőn (sous-vide), a saját építésű hordós érlelési rendszeren (Solera-system), meg a vízipuskán keresztül a lufiig mindennel. Úgyhogy még bő két hónap itt eltöltött idő után is úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban.

A világ legklasszabb hivatását űzöm, vagy legalábbis őszintén nem tudnék olyan szakmát mondani, amit nagyobb örömmel csinálnék, mint ezt. Egyszerűen azt érzem, hogy nem is dolgozom. Nekem ez nem munka. Sem fizikailag, sem szellemileg nem túl fárasztó, annak ellenére hogy az éjszakázás már önmagában is elég kimerítő. Minden nap és minden ember más akikkel estéről-estére találkozom - éppen emiatt irgalmatlanul izgalmas. Kapcsolatépítéshez nehezen találni jobb helyet, mint egy koktélbár. Ahogy az előző menedzseremtől, Lucától tanultam, "Gábor, annál hogy mit tudsz, sokkal fontosabb az, hogy kit ismersz." Találkoztam már olyannal, akinek a papája bootlegger, vagyis illegális alkohol-kereskedő volt az amerikai alkoholtilalom idején, vagy egy kisasszonnyal is, akinek meg hasonló stílusú koktélbárja van Ausztráliában, mint a miénk. Tegnap például egy újságíró annyira jól érezte magát, miközben velem szemben ült és beszélgettünk, hogy azt mondta, írni fog rólunk és a londoni bárokról egy cikket a The Seattle Timesban, ahol publikálni szokott. Ráadásul elkérte az elérhetőségem és ígérte, hogyha legközelebb Londonba látogat mindenképpen megkeres.
A legjobban azonban annak a találkozásnak örültem, amikor néhány hete zárás előtt nem sokkal egy japán úriember, Itoh jött be hozzánk, akinek kiderült, hogy koktélbárja, illetve italkereskedése is van Tokióban és említette hogy mielőtt kimegyek a Japán fővárosba, írjak neki és segíteni fog. Ugyan erről nem írtam még, de a jövő évi legnagyobb tervem az, hogy elutazom egy-két hétre Tokióba, hogy az ottani bárosoktól tanuljak azért, hogy egyszer én legyek a földkerekség egyik legjobbja és Nagy Zoli után én is feltehessek egy magyar helyet a világ bártérképére.
Erre a célkitűzésre kontrázza néhány jó barátom, akik még mindig féltenek, hogy csak pénzt, meg energiát pazarolnék egy otthon nyitott bárral, mondván, az alkoholfogyasztásnak odahaza nincs kultúrája és az ilyen jellegű kezdeményezésekkel kapcsolatosan az emberek nem elég befogadóak.

Hát éppen ezért.

Minek indítanék útnak koktélbárt Londonban, New Yorkban, Tokióban, vagy éppen Ausztráliában, vagyis azokon a helyeken, ahol van fejlett bárkultúra, számtalan szenzációs koktélbárral. Abban nincs kihívás, legalábbis nem akkora, mint mondjuk Budapesten megcsinálni ugyanazt.
Én azt gondolom, hogy ha ez a szakmám, ebben akarok fejlődni, akkor az a dolgom, hogy megalkuvások nélkül járuljak ahhoz, hogy Magyarország egy igazán klassz hely legyen a világban ezen a téren is. Annyi exhibicionizmus azért szorult belém, hogy ne akarjak úgy elmúlni, hogy nem alkottam valami maradandót, hogy nem tud rólam egy viszonylag nagyobb közönség, vagy nem íródik egy árva könyv sem.

...Legfeljebb majd írok én egyet. Mert hogy ez is tervben van.

Nagy Zoli meghívására hazautaztam október-november fordulóján is, Stanislav Vadrna háromnapos kurzusának apropóján, ami szenzációs élmény volt. Ő ugye az az úriember, akinek hatására elkészült az ichi-go ichi-e tetoválásom, illetve akivel Zoli majd egyszer talán megnyitja a koktélbárját is Barcelonában, ha valóban úgy akarják.

Ichi-go-ichi-e. A mostban élj, mert ki lehet fontosabb ott, abban a pillanatban azoknál, akik körülötted vannak, ki lehet fontosabb annál akivel éppen beszélsz, akire éppen oda kell, hogy figyelj, ki lehet fontosabb vendég annál, akit éppen kiszolgálsz. Stan megtanította, hogy a figyelem az egyik legegyszerűbb, egyben legnagyszerűbb ajándék, amit adhatunk.

Ezenkívül Zoli elküldött egy általa sms-ben megadott címre is mialatt otthon voltam, amivel kapcsolatban előzetesen fogalmam se volt hogy mire számítsak. Így hát egy budapesti, Vígszínházzal szemközti, régi körgalériás házban találtam magam, ahol Gábriel, egy buddhista várt.
Először gőzöm nem volt, hogy mit keresek én ott, de aztán az úriember elárulta, hogy "Zoli azért küldött, mert úgy gondolja, hogy megértél arra, hogy jó irányba fordítsd az életed."

Ámen.

Nagy hatással volt rám a vele való beszélgetés, olyannyira, hogy másnap ismét ellátogattam hozzá és a legközelebbi hazalátogatásomkor még háromszor visszatérek majd.
Van egy párbeszéd, ami azóta is visszacseng a fülemben, amikor éppen azt ecseteltem neki, hogy
-Habár vannak korlátaim, mert valószínűleg nem leszek asztronauta, nem én fogom beállítani a száz méteres síkfutás világrekordját, vagy nem fogok tudni vízen járni, ezektől függetlenül azért nagyon sok mindenre képes vagyok.
Mire félbeszakított és azt mondta, hogy
-Állj. Gábor. Bebizonyította neked-e már valaki, hogy te ezekre nem vagy képes?

Nem.

Azóta minden nap visszacsengenek ezek a gondolatok.

A "ha" és a "de" szavakat egy ideje már töröltem a szókincsemből, mert azt figyeltem meg, hogy ezek afféle mágikus erejű stoptáblák és hárítások a saját felelősségünkről elhatározásainkban, de azért mindig van még mit tanulni és mindig van miben fejlődni.

Skócia - ha csak egy hajszál híján is - de népszavazás után maradt az Egyesült Királyság része, ellátogattam az East London Liquor Company-hoz, hogy lássam hogyan és hol készítik a párlataikat, voltak nálunk Sada szülei, majd húga, Vica is, pont akkor, amikor Londonban koncertezett a Parov Stelar Band, így hát nem maradt ki, ahogy a jövő évi VOLT illetve Strand Fesztiválok sem, mert már megvettem mindkét eseményre szóló kombinált bérletem. A fesztiválozással valahogy úgy vagyok mint egy leányzó, aki későn veszíti el a szüzességét, majd a legnagyobb kurva válik belőle. Idén voltam fesztiválon először elejétől a végéig, de ettől kezdve aztán nehezen mondanék le róla. Fesztiválozni igazi életigenlés.
A Whistling Shop pedig zárva lesz az év utolsó hetében így ezúton üzenem a családomnak, hogy csapjanak a levegőbe, mert idén is lehetőségem nyílik hazautazni Karácsonyra, amit én persze már október közepe óta tudok.

Szóval minden a legnagyobb rendben van - mostanában úgy érzem, hogy az életem egy laza ujjgyakorlat, egy játék határok nélkül. Persze szabályokkal.

Csak ezt éppen nem Gundel Takács Gábor és Geszler Dorottya vezeti.

Békesség!