Ott ültünk tizenvalahányan az utolsó angol órán, amikor a tanár megkérdezte hogy ki szeretne majd valamikor visszamenni a hazájába, amire csak egyetlen egy ember emelte fel a kezét: én voltam az.
Közben kérdően néztem az olasz, meg a spanyol csoporttársaimra, hogy ők miért nem? A világ legjobb országaiból származnak - jó klíma, nagyszerű tájak, egészséges ételek, stb. Mi kell még? Jön a válasz, hogy nem igazán van munka, meg hogy nehéz megélni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy lehet egész életünkben a pénzt hajtani, de nem szabad elfelejteni hogy az anyagiakat nem viheti magával a túlvilágra senki.

Mindenesetre ha nem is végleg, de ebben az évben valószínűleg utoljára repülök haza augusztus második felében, bő másfél hétre. Úgy tervezem hogy miután visszajövök Londonba munkahelyet váltok. Nagyon szeretnék bekerülni egy klasszikus stílusú koktélbárba (elvégre emiatt jöttem tavaly októberben) úgyhogy ideje dobbantani, mert rövid az élet.

A nyelvsulinak egyébként végre vége. Azért iratkoztam be még az év elején, hogy gyorsabban akklimatizálódjak, amivel a jelek szerint jó úton haladok, ugyanis a márciusi sikeres "olvasott szöveg értése" vizsgarészt követően július elején a "beszéd & hallott szöveg értése" szakaszt is abszolváltam. Az "írás" témakör eredményét még nem tudom, de a napokban az is kiderül - szerintem jól sikerült.
A kávézóban pedig "Maestro" vizsgát tettem, ami ha meglesz az azt fogja jelenteni, hogy én (is) betaníthatom az új baristákat, akiket újonnan vesznek fel a Caffé Nero-hoz. 90%-os teszteredményt kell produkálni, amitől elsőre az enyém két százalékkal elmaradt, úgyhogy meg kell próbálnom még egyszer.

Egyébként már egy hónapja, hogy nagyon szép idő van Londonban. Kapom is a zrikát a többiektől - főleg aki több éve él kint - hogy nem nagyon éltek meg ilyen tartósan jó időt mint amilyen most van, én meg már az első nyaramon beleszaladok a tutiba. Meghoztam a nyarat.
Ezt megünnepelve kértünk is néhány közös szabadnapot Sada barátommal és lementünk a déli tengerpartra, de megnéztük Stonehenge-et és voltunk Windsorban is.
Utóbbi két alkalommal már bringával. Hosszas keresgélés és gondolkodás után találtam egy olyan kétkerekűt, ami minden általam megszabott kritériumnak megfelel és még ki is tudtam fizetni. Igaz, hogy most vajas kenyéren élek miatta, de rengeteget tudok majd vele spórolni. Pénzt és időt is. Sada mondjuk aggódik még egy picit, mert néha még elég bután nézek egy-egy bonyolultabb kereszteződésben, hiszen itt az utakon minden fordítva van, ami miatt most abban a fázisban tartok, hogy Magyarországon már nem, Angliában még nem tudok magabiztosan kerekezni a jobbkormányos közlekedés miatt. Na ja... Mondja ezt Sada, aki épp a minap tört le véletlenül egy visszapillantót egy pirosnál várakozó autóról. (De ezt anyukája meg ne tudja!)
Azért igyekszünk majd vigyázni, erre figyelmeztetett az is, hogy a minap láttunk egy kamion által kivasalt versenybiciklit azon a hatsávos úton, amelyen nap mint nap kerekezünk a kávézóba menet. Elég nyomasztó látvány volt.

A babát váró Barbi kollégánk egyébként nemrég elhagyta a boltot, akit a minap látogattunk meg Sadával.
Csak a város méreteit érzékeltetve jegyzem meg, hogy harmincöt-negyven kilométert tekertünk oda-vissza úgy, hogy az észak-nyugat londoni házunktól bicajoztunk Barbi észak-nyugat londoni otthonáig.

Az új munkatárs mindig zsákbamacska, de annál félelmetesebb döntést nem is hozhatott volna Dorota, az üzletvezetőnk, mint amikor bejelentette hogy egy olasz srác érkezik hozzánk. Ezzel a részével nem is lett volna baj, de amikor megtudtuk hogy meleg, még a farpofáimat is összeszorítottam ijedtemben. Arra gondoltam, hogyha tényleg egy ilyen gyerek érkezik majd hozzánk, akkor ezután egy doboz tejért sem tudnék nyugodtan lehajolni a pultban, mert állandóan arra kellene ügyelnem, hogy nehogy kedvet kapjon hozzám a srác munka közben.
Aztán a Jóisten végül is meghallgathatta a könyörgéseimet, amiket hozzá intéztem minden este, mert Alessandro (így hívták a fiút) az utolsó pillanatban közölte hogy talált másik melót. (Biztos felvették táncosnak valami melegbárba.)

Amúgy a vendégeink között is van egy olyan csaj, aki tök jól néz ki (mindig megnézzük Sadával) de olyan karakteres hogy nem vagyunk biztosak benne hogy nem egy zsákos frodó lapul-e a szoknyája alatt.
Na meg vannak ezek a transzfesztiták vagy minek hívják magukat, amikor a fiúk lányoknak, a lányok meg fiúknak öltöznek, meg átszabják magukat. Elég sok ilyet látni Londonban, de sose fogom őket megérteni.
Nem vagyok diszkriminatív, csak nem szeretem a buzikat melegeket.

Jut eszembe, múlt héten megint volt szerencsém kiszolgálni egy világszerte ismert celebritást, Geri Halliwell-t, a Spice Girls egykori énekesnőjét. Hát mit mondjak... Túl van már a fénykorán, eléggé meg van szottyanva - látszik hogy két végén égeti a gyertyát. Aki megakarja hívni legközelebb, annak megsúgom, hogy zöld teát ivott.
Ő annyira nem hozott lázba mint John Newman, akit múltkor a buszról láttunk sétálni és átfutott az agyamon, hogy leszállok a piros emeletesről és utánaszaladok megállítani egy fotóra. Az övénél szerintem pillanatnyilag nincs jobb férfihang ezen a Földön.

Az új kollégára visszatérve egyébként egy francia lány, Jennifer lett a befutó, aki nagyon aranyos és biztosan szeretni fogják mellettünk a vendégek is ha egy kis idő múltán még jobban beilleszkedik majd. Igaz nem sok rutinja van, de szerencsés, mert nagyon barátságos csapatba sodorta az élet. Mondjuk egyébként is vigyáznom kell az instrukciókkal, mert odahaza versenyszerűen rögbizett a kisasszony, úgyhogy egy rossz szó és kihajítana az üzletből mind a hatvanöt kilómmal együtt.

Ja, és a poén kedvéért most már tényleg igennel felelek ha valaki még egyszer rákérdez hogy olasz vagyok-e vagy spanyol, mert rengetegen annak néznek itt Londonban. Lehet, hogy fel kellene vennem valamelyik állampolgárságot.

A születésnapi üzeneteket pedig ezúton is köszönöm azoknak, akik gondoltak rám. Nagyon jól estek egytől-egyig.