"Szeretném nektek bemutatni a mellettem ülő nagyon kedves fiatalembert, Bajusznács Gábort, aki mellesleg az egyik legnagyobb büszkeségem, akinek sikerült felülkerekednie önmagán, hiszen annak idején még attól is zavarba jött, ha megmutattam neki egy szívószálat és aki manapság nagyon sokat tesz azért hogy egy nagyon jó bártender váljon belőle."

Amikor meglátogatod a példaképed, akire annyira felnézel és így beszél rólad másoknak, az mérhetetlenül jó érzés. Csak ültem ott Zoli mellett az oktatóteremben és így mutatott be a tanfolyamra jelentkezőknek. Ezen szavak hallatán olyan elégedetten néztem rájuk, mint a jóllakott napközis.

A másfél hetes szabadság után a Londonba tartó repülőgépen azon gondolkoztam, hogy mi szükség van vészkijáratra egy olyan repülőgépen, amelyik tízezer méter magasan repül? Ki a fene vállalná be azt a kijáratot ijedtében, ha mondjuk tűz ütne ki a gépen...?
A kérdés megválaszolatlan maradt, elvégre csak magamnak tettem fel, de azért azóta is tudok nyugodtan aludni.

Február tizenegyedikén újra a brit fővárosban lépett fel a The Carbonfools, úgyhogy aznapra kértem egy szabadnapot, amit meg is kaptam, ami azt jelentette, hogy akkor este Putney városrész felé vettük az irányt. Ott léptek fel.
Jóval a koncert előtt értünk oda, amikor már az egész zenekar a helyszínen volt. Amikor megláttak bennünket, elmosolyodtak és ez a reakció Sada cimborámat igazolta, aki még az októberi koncertjük után emlegette, hogy biztosan megjegyeztek bennünket.
Megint borzasztóan nagy élmény volt néhány szót váltani a tagokkal, Milán például egy közös fotó után büszkén mutogatta nekünk az akkor alig néhány napos kislányáról készült képeket a telefonján.
Sada a legutóbbi koncert óta meg van rökönyödve, amiért Febának ajándékoztam az első komolyabb karórám, aki viszont most megnyugtatta, hogy ne izguljon, mert azóta is az asztalán őrzi azt. Ne kérdezze senki hogy milyen elgondolásból adtam oda, mindenesetre aki ismer az tudja, hogy már viszonylag kevés alkohol hatására is képes vagyok kilőni magam a Holdra. Feba azért megkérdezte, hogy "Ma ugye nem akarod nekem adni a karórád?"
Nem, mert még azóta sem vettem másikat...
Hát mit mondjak, azt a bulit, amit ezután csaptak/csaptunk, nem lehetne írásban visszaadni, ezért nem is próbálkozom meg vele,  mindenesetre az első sorban végigüvöltve, végigugrálva több időt töltöttünk a levegőben, mint a földön. A kedvencem az a mellettünk bulizó brit srác volt, aki a buli hevében felmászott a színpadra, majd onnan ugrott egy "stage diving"-ot, ami azt jelenti amikor valaki rávetődik színpad előtt álló közönségre, akik pedig a fejük felett a kezükkel kitartják őt.
Ami azt illeti az elgondolás szép volt, az egyetlen bibi csak annyi, hogy a srácot nem akarta senki sem elkapni, aminek következtében az nyomott egy akkora ötméteres hasast a betonra, hogy azt hittük, hogy soha nem kel fel onnan. Azóta is azon röhögünk.
A koncert után megkaptam az egyik játszási listát, amit mindegyik tag aláírt, majd Titusz odajött hozzánk és mondta, hogy "Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, imádtunk titeket." Kelóval, a dobossal megint levertünk egy sört, majd Peter Grundberg, a csapat nemzetközi menedzsere kézen ragadott és készítettek velem egy interjút. Utólag kiderült, hogy Peter Nagy Zoli jó barátja - kicsi a világ. Aztán odalépett hozzám két csaj Nita és Vanessa, akik megkérdezték, hogy minden magyar srác így tud-e bulizni, vagy csak fizet a zenekar azért, hogy így toljam végig a koncertet? Ezt követően két srác (akiknek már kevésbé örültem) ki tudja miért, de azt gondolták rólam, hogy én vagyok Fehér Balázs öccse, amire azt válaszoltam, hogy igen, majd a poén kedvéért be is mutatkoztam nekik, mint "Fehér Gábor". Utólag kiderült, hogy pontosan így hívják Feba öccsét szóval nagyon jól elszórakoztam ezen.
Plusz találkoztunk egy brit sráccal is, aki fél évet Magyarországon töltött a munkája kapcsán és elmondta, hogy mennyire nagyszerű országban élünk, meg hogy a kedvenc szava a "krumplipüré".

Volt mit mesélni Barbinak, aki az a barátom, akivel együtt dolgoztam még a hampstead-i Caffé Neroban, amíg el nem ment szülési szabadságra. Meglátogattam őket és örömmel nyugtáztam, hogy a kis Marci remek egészségnek örvend, akit nagyon jól elszórakoztattam amíg anya főzött. Adtam Barbinak egy kis pénzt is, hogy vegyen belőle ennivalót, meg ruhát a picinek.

Aztán olyan szerencsésen alakult a beosztásunk a China Tangban, a másik magyar sráccal, Gergővel, hogy mindketten kaptunk három szabadnapot zsinórban, ugyanazokra a napokra, így egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk hogy felutazunk Skóciába meglátogatni néhány whisky lepárlót.
Egy nap alatt megszerveztem a kirándulást: megvettem a reptéri transzfert, a repjegyeket, béreltem egy jóképű Fiat 500-ast, lefoglaltam a szállást, plusz leleveleztem a lepárlókkal a látogatást is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra.
Huszonnegyedikén hajnali egykor bezártunk a bárban, onnan mentünk a gatwick-i repülőtérre, ahonnan reggel indult a gépünk Aberdeen-be. Kilenckor már ott is voltunk, átvettük a kocsit, majd Dufftown felé vettük az irányt, amit a whisky fővárosának tartanak az egész világon. Arról híres, hogy kis túlzással több lepárló van a környékén, mint ahány lakót számlál maga a falu.
Skócia északi része gyönyörű, annak ellenére hogy néhány szóban letudnám írni, hogy mit láttunk. Sűrű fenyőerdők, hatalmas zöld legelők, rengeteg birkával, szélerőművek, friss vizű, gyors patakok és a kastélyok, várak korát idéző épületek. Ezek viszont olyan csodaszép összeállításban tárulnak a szem elé, hogy a gyönyörtől többször is késztetést éreztem arra, hogy az anyós üllésről rámarkoljak Geri combjára, hogy aztán szájon csókoljam. Feltűnően sok körforgalom van és így utólag visszagondolva elég sok kereszteződésben eléggé bután néztünk volna, ha GPS barátunk nem segít ki bennünket.
Megérkezésünket követően nem sokkal a világhírű Glenfiddich cég lepárlóját látogattuk meg, ahol olyan izgatottan jártam végig a gyárat, mint egy kisgyerek a vidámparkot. Még aznap elcsapattunk megnézni a világ talán legtöbb misztikummal átszőtt tavát, Loch Ness-t, de sajnálatos módon Nessi-t, a szörnyeteget mi sem láttuk, cserébe olyan szép időt fogtunk ki, hogy Gerivel kézenfogva szaladtunk bele a romantikus naplementébe.
Estére értünk vissza a szállásra, majd átmentünk még egy helyi kocsmába, ahol számomra a mai napig sem feldolgozható whisky választék nézett velünk farkasszemet az italos polcról. Egyébként már az is élményszámba ment, hogy a vendégek közül majdnem mindenki valamelyik helyi lepárlóban dolgozik és ott az egyszerű falusi is olyan tájékozott a skót whiskyvel kapcsolatban, hogy attól még sok tanultabb bártender önbecsülése is összemegy. De ha attól még nem is, az akcentusuktól mindenképpen, mert úgy megrágják az angolt, mint ha egy konstans részeg beszélne angolul, szóval elég nagy odafigyelést igényel, a velük való beszélgetés.
Aznap este hullafáradtan, majdnem negyven óra ébrenlét után vetődtünk be az ágyba. Esti mesére nem volt szüksége egyikünknek sem, viszont minden tiszteletem Gerié, aki nagyon körültekintően vezetett és egy kortyot sem kóstolt még a lepárlókban sem, ami azért igencsak nagy szívfájdalmat jelentett a számára. Én olyan álmos voltam az autózások közben, hogy ha én vezetek biztosan valamelyik útszéli fenyőfa törzsén végezzük. Már csak azért is mert nincs jogsim.
Másnap Macallan és Aberlour whisky-k üzemeit jártuk be, majd este újabb kocsmakör.
Utolsó állomásként, harmadnap a Balvenie desztillálót néztük meg, ami után elmondhatom, hogy mindenhol végtelenül nagy profizmussal találkoztunk, nagyon büszkék arra, amit csinálnak és hatalmas szívvel teszik mindezt. Szeretettel fogadtak bennünket mind a lepárlókban, mind a szálláshelyen, mind pedig bármelyik vendéglátóhelyen, ahova betettük a lábunkat.
Életem talán egyik legjobb kirándulását követően autóztunk vissza Aberdeenbe, majd onnan repülővel Londonba.

Azon gondolkoztam, hogy érdemes valamivel komolyan foglalkozni - legyen bármi is az - hiszen cserébe nagyon sok élményt kap vissza az ember. Pedig néha nehéz. Annak dacára, hogy Londont jobban szeretem, mint Budapestet az egyik legnagyobb veszélye az, hogy olykor hihetetlenül egyedül tudja érezni magát az ember a cirka nyolcmillió városlakó ellenére. Vagy lehet hogy éppen emiatt. Nem tudom. Lelkileg és fizikailag is megterhelő egy báros élete, egyrészt azért, mert a megszokottól eltérő, kifordított napirendet élünk, ennek tetejébe legalizált droggal, az alkohollal foglalkozunk, ami elég sokat módosít az emberek viselkedésén, amit nem mindig könnyű kezelni.
Nem igazán tudom hova tenni például azt a szituációt, amikor a raktárba benyitva az ember azon kapja az egyik menedzsert, hogy az éppen egy kokaincsíkot szippant fel, vagy azt hogy egy másik menedzserünk azért mond fel, mert miután elvetél, a többiek annyit nem képesek mondani neki, hogy sajnáljuk. Mondjuk van egy sanda gyanúm, hogy ő is a narkó miatt veszítette el a kisbabáját. Ilyenkor az jut az eszembe, hogy csak idő kérdése és én is ilyen leszek?
Vannak szép luxuskurvák, akikben esténként el lehet gyönyörködni, akiknek a bekerülési értéke viszonylag alacsony, ellenben a fenntartásuk már eléggé költséges. Szemlátomást a "jó pénzért bármit" csatafelkiáltással vetik bele magukat az éjszakába.
Csilli-vili a bár, emlékszem, amikor a próbanapomra mentem, olyan zavarban voltam a látványtól hogy még a szőnyeget is majdnem megkerültem, mert olyan drága hogy azt hittem, hogy nem szabad rálépni. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor a kedvenc színészem, Leonardo Di Caprio volt a vendégünk, de megfordult már nálunk Tom Hanks, Naomi Campbell, Josep Guardiola, Fabio Capello, Johnny Depp, Kate Moss, Frank Lampard és Kiefer Sutherland is, akik csak így hirtelen az eszembe jutnak, de még ki tudja mennyi mindenki más, akiket nem ismerek. Az utóbbi például az egyik legnagyobb kedvencünk, szenzációs forma, még hívott is bennünket, hogy menjünk el vele valamikor meginni valami édeset. Ráadásul júniusig a Dorchesterben fog megszállni - gondolom forgatás miatt - úgyhogy lesz még időnk összebarátkozni vele. Amennyit tévézek (soha), számomra furcsább lenne ezek után őt képernyőn látni, mint élőben.
Néhány napja például alig tudtam bemenni a személyzeti bejáraton a fotósoktól, akik éppen egy Lamborghini Murcelagót fotóztak az utcán, ami valamiféle hírességé lehetett.

Meg hát ott van az a sokat emlegetett leányzó, Tündérkirálykisasszony, akibe nagyon-nagyon szerelmes lettem már több mint egy éve, ő viszont nagyon-nagyon nem az. De hát van ilyen, olykor akárhogyan töröd magad, vannak dolgok, amelyek csak nem akarnak összejönni. Sőt, néha látszólag totálisan ellentétes fogadtatást váltasz ki. Nehéz megértened és rájönnöd arra, hogy hol cseszed el. A jelek szerint a kisasszony pontot is tett a történet végére, úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Pedig ha éreztem volna, hogy vár rám, még haza is mennék, de nem így van, úgyhogy megráztam magam és eldöntöttem, hogy mostantól mindent megteszek azért hogy Nagy Zolinak és barátjának, Stanislav Vadrnának dolgozhassak Spanyolországban, akik még ebben az évben kiköltöznek és megnyitják a koktélbárjukat Barcelonában. Ha sikerülne meggyőznöm Zolit, hogy magával vigyenek, az számomra szakmailag mindennek a netovábbja lenne. Már kerestem is egy spanyol leányzót, akinek segítségével elkezdtem megtanulni a nyelvet.
Milyen érdekes, hogy egyes emberek mekkora inspirációt képesek adni, mint például nekem Zoli. Mostanáig például annyira utáltam nyelvet tanulni, hogy azt mondtam ha egyszer rendesen megtanulok angolul, másikat biztos nem fogok elkezdeni, erre most a legnagyobb lelkesedéssel vetem bele magam a spanyol tanulásába.

De hát Zoli mindig nagy energiát ad, aki pár napja küldött üzenetében ezzel biztatott:

"...Köszönöm, hogy ilyen lettél, büszke vagyok rád."

Ő azon kevesek egyike, aki pont olyannak szeret, amilyen vagyok.
Ahogy mondani szokták, már emiatt megéri élni, úgyhogy köszi anyunak, pacsi apunak.

Apropó anyu... Csinálsz gesztenyepürét, mire hazamegyek?