Megírom a bejegyzésem, még mielőtt elmos bennünket ez a nagy esőzés ami itt folyik már hetek óta. Lassan úszó szigetté válik Nagy-Britannia, valahol az Atlanti-óceánon.

Néhány nap múlva harmadik hónapja dolgozom a China Tangban, ahol rengeteget kell melózni. Időnként nagyon megterhelő, a Szilveszter éjjel például úgy telt, hogy amikor éjfélt ütött a Big Ben, én éppen papírtörlőt kerestem valahol a raktárban. Nem volt megállás. Bezzeg fél órával később. Egyik pillanatról a másikra olyan rosszul lettem, hogy fél óra alatt háromszor kéredzkedtem ki. Hánytam is. Franc se tudja miért - lehet, hogy jön a baba, de szerintem inkább a kimerültség okozta. Aztán erőlködtem volna még, de a gondolataim valahol egészen máshol jártak, így egy figyelmetlen pillanatban még a kezem is sikerült szétvágnom, ezért Luca, a bármenedzserünk úgy döntött, hogy inkább hazaküld. Nem haragudott, de elég nehéz volt neki megmagyarázni, hogy nem azért lettem rosszul mert ittam volna bármit is. Tényleg nem. Na mindegy, azelőtt és azóta minden oké, úgyhogy pánikra semmi ok, habár Kata a fogadott nővérem mindig mondja hogy aggódik. Hát nem adja könnyen a Jóisten azt a bárt amit nyitni akarok, az biztos.
Szóval boldog új évet mindenkinek!
Egyébként jól kijövök a munkatársakkal, mondjuk teszek is érte, mert úgy dolgozok minden áldott nap, mintha az lenne az első. Persze nem olyan töketlenséggel, sokkal inkább olyan lelkesedéssel. Úgy gondolom, hogy ez a legegyszerűbb módja annak hogy elfogadtassam magam a többiekkel. Többnyire mindenki jó fej, a kínai lányok az étteremben mindig mondják, hogy én vagyok a kedvencük amikor meglátnak, de az új portugál recepciós lány szívébe is gyorsan beloptam magam, amikor mondtam neki, hogy mivel a magyar futball hozzávetőlegesen már harminc éve nem létezik, ezért a világversenyeken mindig a portugáloknak szurkolok és Ronaldo a kedvenc játékosom. A srácok is mondják a bárban, hogy szeretik, amikor én dolgozom velük, mert akkor biztosan minden flottul megy. Már ezek miatt is megéri bemenni, pedig nekem is vannak olyan napjaim, hogy semmi kedvem az egészhez.
Most egy-két hónapig kicsit csendesebb lesz a bár, amit nem bánok, mert pont a legerősebb időszakban vettek fel és rengeteg olyan pörgős esténk volt, amikor azt éreztem hogy ez "Mission Impossible".

Meg hát látom azt hogy Luca, aki már cirka húsz éve dolgozik a szakmában és hiába sikeres, hullik a haja mint ősszel a falevél, ráadásul se kutyája se macskája, pedig ahogy megismertem, emberileg nem lehet vele olyan nagy gond, munka után még sincs kihez hazamennie.
Szóval törekszem arra, hogy úgy legyek kiváló bártender, hogy ezalatt az életem többi része is rendben legyen. Néha nehéz, főleg ha az embert összehozza a sors (vagy Vancsik Peti barátom) egy olyan lánnyal, akinek a gondolatától hónapok múltán sem tudok szabadulni. Nem is akarok.
A lényeg az, hogy itt a China Tang bárjában még egy évet biztosan maradok, mert egy rakás pénzt keresek, ami nem a legfontosabb, de nagyobb mozgásteret és több lehetőséget biztosít, ha továbblépne az ember. Másrészt - ahogy említettem is - Luca személye már önmagában sokat tud segíteni a jövőben, ha odateszem magam.
Igazából ez a kettő tényező volt az, ami meghatározta azt hogy a China Tang mellett döntöttem. Ha csak a szakmai oldalát néztem volna a dolgoknak, akkor októberben biztosan a Purl-be mentem volna.

A legfontosabb amit London ad, az az a felfogás hogy baj nem érhet, mehetek bárhová a világban, ahová a szívem húz. Ha nem tetszik, akkor szépen felállok, aztán megyek tovább. Dolgozhatok itt, de kimehetek például egy óceánjáróra is és beutazhatom a Földet. Mindig én döntök. Elrepülhetek majd meglátogatni Nagy Zolit Barcelonába, ha kiköltözik a családjával és megnyitja a bárját Stanislav Vadrna barátjával. A múltkor majdnem megvettem egy januárra szóló dubai utat - egyedül. (Egyik a barátnőjével megy máshová, a másiknak pénze, megint másnak meg ideje nincs. Ugyan kivel mennék?) Végül is én magamnak én magam vagyok a legjobb társasága, mindig egyet értünk. Sebaj, lesz idén balatoni bringatúra, meg VOLT fesztivál is.

Egyébként sikerült hazamennem Karácsonykor, amire csak napokkal az ünnepek előtt nyílt lehetőségem, emiatt úgy döntöttem hogy nem is említem meg senkinek odahaza. Így én voltam a meglepetés, amikor huszonharmadikán este fél tíz körül egyszer csak bekopogtattam a fülöpszállási házunk ajtaján.
Legalább láthattam a családom, a rokonaim, Anikót és Tündérkirálykisasszonyt is.

Volt nálunk Vica, Sada barátom húga, akinek nagyon örültünk, ő sem különben, úgyhogy minden kerek. Kirándultunk is, ami arra volt jó, hogy bebizonyosodjon számomra, hogy Sada még nálam is reménytelenebb utakat választ, még reménytelenebb időjárásban. Pedig az már nagy szó.
Zsák a foltját.

Január végén jövök.