...Szóval a bár, ahova felvettek, London narkós, hírhedt városrészében, Shoreditch-ban található. Kicsit szürreális negyed, mert az említettek ellenére nagyon sok amatőr, zseniális művészi alkotásba botlik az ember, ha az utcáit járja. Szeretem. A Whistling Shop atmoszférájával szűk száz évvel repít bennünket vissza az időben. Legálisan illegális korokat idéz. Az alkoholtilalom időszakát, amikor egy józan, értelmi társadalom létrehozásának reményében betiltottak minden helyet és üldöztek mindenkit, aki alkoholt állított elő, kereskedett vele és forgalmazott.

Ekkor is bebizonyosodott az a pszichológia, miszerint, ha valamit tiltanak, annál jobban fellendül a kereslet iránta - így születtek meg abban az időben a "speakeasy" stílusú bárok - mint amilyen a Whistling Shop is - amelyek az utcán sétálva szinte észrevétlenek voltak, mert sokszor csak egyetlen ajtó volt az üzlet utcafrontja, mindenféle felirat, vagy cégér nélkül. Belépni is csak egy jelszó bemondásával, vagy egy meghatározott ütemű kopogtatással lehetett. Így tudták odabent, hogy az ajtón kívül várakozó beavatott, nem egy rend-, csendőr, vagy bármilyen más (nem)hivatalos személy.
A Worship Street Whistling Shop neve is arra utal, hogy egy viszonylag csendes utcában eredj a füttyszó után, ha alkoholt akarsz kapni.

A Whistling Shop korabeli bútorzatával, háttérzenéjével, pislákoló gyertyafényével  és hangulatával nagyon klasszul megidézi a 'húszas évekbeli alkoholtilalom idejét.
A menü csak saját fejlesztésű italokat tartalmaz, kávéval újradesztillált vodkával, tejszínből párolt ginnel, limonádé izű jéggel, házi málnasziruppal, infúziókkal, redukciókkal, stb.
Saját lepárlónk is van hátul, amit amikor először megláttam, azt hittem, hogy besírok a gyönyörtől.

Nagyon klassz társaság benyomását keltette bennem a személyzet, barátságosnak tűntek a srácok. Ha jól számolom, akkor összesen kilencen vagyunk - mindenki más nemzet szülöttje (!) - egyetlen leányzóval, akinek mellesleg gyönyörű keresztneve van (Deborah).
Napok óta olcsó, de annál szélesebb mosoly ül az arcomon, mert éppen az volt a célom, amikor kijöttem Londonba, hogy egy ilyen stílusú bárban dolgozhassak, ami éppen két év után meg is adatik. Ha bárki, bármikor is anyagiasnak gondolt volna, annak csak annyit, hogy fogalmam sincs hogy mennyi lesz a fizetésem. Nem kérdeztem meg. Nem érdekel. Biztos, hogy többet keresek mint a Caffé Neroban, de az is, hogy kevesebbet mint a China Tangban bársegédként, annak ellenére, hogy ide egyből bártendernek vettek fel. Nekem sokkal fontosabb az, hogy boldog legyek ott ahol dolgozom és azok között akikkel együtt vagyok nap mint nap.
Szakmailag sokat adott a China Tang, nagyszerű srácokkal volt szerencsém együtt dolgozni, ahol egyszerűen csak nem éreztem jól magam. Van ilyen. Ilyenkor megköszönöm, felállok és továbbmegyek. Túl rövid az életem ahhoz, hogy azt érezzem, hogy időben és térben nem vagyok a helyemen. Ahogy mondani szokták, szép volt, jó volt, de elég volt. Mosolyogva, megkönnyebbülve hagyom ott az ultra gazdagok és celebritások csillogó luxusbárját és megyek a magam kis underground világába.
Amit ráadásul előrelépésnek érzek. Klassz érzés olyan csapatnak a tagjává válni, akikre odafigyel a szakma, hogy miféle újításokkal állnak elő, amit aztán rövidebb-hosszabb idő után más bárok is átvesznek, vagy trendek születnek belőle.

Nem gondolom, hogy korán hagynám ott a China Tangot. Mondjuk nekem a karakterem is olyan, hogy ha egy adott szituációban kiismerem magam, az adott hely otthonossá vált a számomra, akkor egyszerűen alábbhagy a motivációm, elkezdek unatkozni. Nem tudnám és nem is akarom elképzelni magam egy, ugyanazon a munkahelyen, egy pozícióban öt, tíz, vagy akár húsz évig is. Főleg addig, amíg tanulás céljából dolgozom valahol. Frusztrálna az a tudat, hogy éveket töltök el egy helyen, ahelyett, hogy új dolgokat fedeztem volna fel, új emberekkel ismerkedtem volna meg. Én azt vallom, hogy szakmai szempontból a hűség, a változtatástól való félelem csak kényelmessé tesz, elbutít, megöli a kreativitást, ami gyermekként még mindenkiben ott van.
Játsszunk el a gondolattal, hogy három hónap múlva kirúgnak. Nem számolok ezzel az opcióval, de hát nem én vagyok az atyaúristen, ezért adott esetben előfordulhat, még akkor is, ha elhanyagolható a valószínűsége. Akkor sem döntöttem rosszul, hogy elhagytam a China Tangot, a biztosat, ha egyszer nem éreztem jól magam. Változtatni akartam, de hát sosem tudhatom, hogy mit hoz az új kihívás.
Peti barátommal volt erről egy eszmefuttatásunk még a sikondai gólyatáborban az éjszaka közepén, a padon ücsörögve. Ugyan kevés vagyok ahhoz, hogy én lássam el tanácsokkal, de azzal bátorítottam, hogy sosem hozunk rossz döntést, hiszen az adott pillanatban, az érvek és ellenérvek mérlegelése után, az adott információk ismeretében mindig mindenki a saját belátása szerint a legjobb döntést hozza. Akkor is ha mindössze egy pillanat és akkor is ha egy hét áll a rendelkezésére. Arra tanítottak, hogy nincs rossz döntés, hiszen a jövő alakulását ember még nem tudta megmondani. És olyan sem akadt még, akinek minden összejött, emiatt kár a döntéseink végkimenetelén rágódni.

Utólag kiderült, jól döntöttem, amikor egy éve a China Tang-ot és vele együtt Lucát választottam, hiszen éppen erre alapoztam, miszerint a China Tang is rendkívül jó referenciaként szolgál, plusz Luca nagyon jó "ugródeszka" lehet a későbbiekben, ha váltani akarok, hiszen mégiscsak huszonvalahány éve él a londoni bárszakmában. A Purl egy esztendeje újonnan nyíló másik bárja (ami hasonló jellegű volt, mint most a Whistling Shop), viszont fél évvel később be is zárt.
Az a hely, ahova felvettek volna...
A Whistling Shopban is igyekszem majd jól érezni magam, de aki ismer az tudja, hogy a honvágyam az mindennemű szakmai motivációmnál nagyobb. Korábban már hangoztattam, hogy ha minden nagyon jól sül el idekint, akkor is csak legfeljebb harminc éves koromig maradok itt, vagy a világ bármely más pontján, de aztán lehet hogy már egy év múlva hazamegyek. Nem izgulom túl mindenesetre ezt a kérdést.

Ezzel együtt most nagyon jól érzem magam. Ennyire boldog, mint most, az utóbbi két esztendőben (amióta kiköltöztem Londonba) utoljára talán a középiskola ideje alatt voltam, amikor még a legjobb barátaim nagy része között éltem a mindennapjaim, akik most persze nagyon hiányoznak, viszont rengeteg erőt ad az a felismerés, hogy amit megálmodom, azt folyamatosan meg is csinálom. Most ilyen egyszerűnek érzem az életem: elképzelek valamit, nekiugrom és sikerül. A Jóisten mostanában kézen fogva kísér az biztos.
Még akkor is, ha tudom, hogy lesz még ennél nehezebb is.