Általában mindig úgy vagyok a készülődéssel, hogy "Ó... van még idő!", "Van még idő!" (...aztán hirtelen...) "Basszus, már ennyi az idő?!" Így volt ez az indulás napján is, szombaton. Fél tizenkettőkor még fogalmam se volt, hogy hol van az a táska, amiben hazaviszem a cókmókomat, ugyanis Kata azt ígérte hogy kölcsönadja az övét, de akkor még aludt, én meg nem akartam felébreszteni. Aztán "last minute" felébredt és előkerítette nekem a kézibőröndöt. Pont belefértem. Mármint a cuccaim. Gyorsan kinyomtattam még az elővételes buszjegyem a reptérre, meg a beszállókártyám, aztán irány Golders Green, ahol még be kellett ugranom a bankba zárás előtt, hogy feltudjak venni egy nagyobb összeget, amennyit az automata már nem adott volna. Hamar sikerült elintéznem, úgyhogy még beültem az ottani Caffé Neroba egy jó hosszúkávéra, aztán meg a buszra és nyomás a stansted-i repülőtérre.
Két órával a gép indulása előtt már kint is voltam, úgyhogy még egy uzsonna, meg egy nézelődés is belefért a vámmentes italboltban. Nekem az olyan mint a kisgyereknek az édességbolt. Délután fél hatkor indult a gépem, az út zökkenőmentes volt. (Még jó,hogy a levegőben nincsenek kátyúk.) Háromnegyed kilenckor landoltam Budapesten - szakadó esőben. Apuéknak meg is jegyeztem, hogy így még Londonban sem esik...

Késő este megérkeztem haza, Fülöpszállásra, puszi-puszi mindenkinek, meg egy rövid mese  családnak, de hát hol is kezdjen bele az ember hirtelen, négy hónap történetébe?
A vasárnap lényegében eseménytelenül telt - örültem az otthoniaknak, ők meg nekem. Délután átjöttek a nagyon kedves szomszédaink, Pista bácsiék, hogy meglátogassanak. Néhány jó fröccs mellett megeredt rendesen a nyelvem, úgy hogy néha még a szám is kiszáradt, de hát folyamatosan visszapótoltam a "kibeszélt" alkoholmennyiséget, úgyhogy nem dehidratálódtam.

Hétfőn reggel elvittük apuval Kecskemétre a biciklim a szervizeshez, mert hát én már gondoltam a májusi Balaton-körre is, amit az egyik legjobb cimborámmal Vancsik Petivel tekerünk le idén is. Illetve ebben az évben többen, de ez még szervezés alatt áll. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az hogy ráfért egy kis javítás a bicajomra, úgyhogy úgy voltam vele, hogy lerendezem addig, amíg még itthon vagyok. Ezenkívül megnyírt még a fodrászom is, amolyan "csiszárjenősre", így megszépülve vágtam neki Pécsnek még aznap délután, hogy meglátogassam Fannit és a párját, a néhány sorral feljebb emlegetett barátomat, Petit. Aki egyébként bölcsészhökalelnökklubtulajdonosorganizer.
A legutolsó, szeptemberi vizitem óta kiegészült a háztartásuk egy nagyon aranyos kutyussal, Focault-val [fukó]. Este Peti elvitt egy afféle csoportterápiára, legalábbis én ezzel zrikáltam őt. A helyi Expo-ban jön össze hétről hétre néhány másik fiatallal és olyankor pipáznak. A félreértések elkerülése végett: vízipipa. Activity társas, meg ehhez hasonlók, de annak ellenére hogy mindenki új arc volt a számomra, nagyon jól éreztem magam. Onnan átbaktattunk a Szenes Klubba, ami a Pécsi Tudomány Egyetem Bölcsész Karának az egyik közösségi helye. Ebben az egykori széntárolóban vannak hallgatói gyűlések, na meg hétfő esténkét bulik. Azért volt jó Petivel jönni, mert HÖK-elnök aspiránsként, mindenki előre köszönt, meg az első kör is ingyen volt a pultnál, úgyhogy poénból meg is jegyeztem neki, hogy "Ide mindig veled jövök." A viccet félretéve egyébként nagyon jó társaság gyűlt ott aznap este, de hát gondolom ez mindig így lehet.
A "klub tulajdonos" Péter cimborám bemutatott engem két nagyon kedves lánynak, Anikónak és Dorinának, akik közül az utóbbi teljesen levett a lábamról. Nagyjából este tizenegy körül futottunk össze velük, de én lehorgonyoztam a társaságukban egészen addig, amíg el nem mentünk hajnali három körül.
Szóval Dorina... Az okát nem tudom, mindenesetre amint elkezdtem vele beszélgetni, onnantól kezdve teljesen hidegen hagyott a külvilág, mert annyira élveztem a társaságát. Tetszett a gondolkodása a dolgokról, emellett nagyon kedves volt, csinos és szép is. Odáig voltam, meg vissza. Érdekes, hogy volt ott (is) több mint száz másik lány, mégis csak egy olyan, akinek a kisugárzása ennyire magával ragadott.

Kedden dél körül másztunk ki Petivel a lakásból elmentünk reggelizni valahova, ahol akkora hamburgert ettünk mint a fejem. El is voltam vele egészen estig. Aztán beugrottunk a pécsi Tisza Cipő boltba, ahol megvettem a legújabb csukám, meg mellé egy táskát is, úgyhogy olyan mosolyogva jöttem ki az üzletből, mint a jóllakott napközis. Azt követően bementünk a BTK-ra (ami nem a Büntető Törvénykönyv, hanem a bölcsész kar), ahol megnéztem hol dolgozik Peti nap, mint nap az ottani Hallgatói Önkormányzat egyik élharcosaként. Találkoztunk Fannival is, aki meg... Szegényt mindig elfelejtem, hogy hol dogozik az egyetemen belül. (Ne haragudj, Fanni!) Na mindegy, az a lényeg, hogy nagyra tartom mindkettejüket, amiért amellett hogy az ország egyik legerősebb felsőoktatásában tanulnak, ilyen felelősségteljes és egész embert kívánó feladatot is hibátlanul be tudnak tölteni. Mindig szerénykednek, hogy semmi különös nem szokott velük történni, amit ezek után végképp nem tudok elhinni. Merthogy eddig sem tettem. Büszke vagyok arra, hogy a barátjuk lehetek.
Véletlenül - ami persze nem létezik - aznap is összetalálkoztam Dorinával, akit már egy teljes fél napja ismertem. Valahogy megint úgy alakult, hogy tudtam vele beszélgetni (köszi Peti!) és valahogy megint gyorsan elment az idő. Dorina egészen mostanáig beleásta magát a gondolataimba, ami elég nyomasztó annak a függvényében, hogy több mint ezernyolcszáz kilométerre élek most tőle, ami szinte lehetetlenné teszi számomra, hogy bármit is tehessek az ügy érdekében. Az igaz, hogy én semmit nem hagyok annyiban, ami komolyan érdekel, de ezúttal tényleg tanácstalan vagyok...
Még aznap este vettem a bátorságot és - habár nem volt túl sok racionalitás benne, amiatt hogy egy hétre rá utazok vissza Londonba - írtam neki.

Szerda reggel felültem egy jóképű buszra és meg sem álltam Budaörsig, ahol Dunaföldváron egy elég sötéten pigmentált, szép nagy család költözött be mellém, akik szerencsére Dunaújvárosnál le is szálltak, de előtte azért megkérdezte a család édesanyja hogy adok-e nekik pénzt, én meg mondtam, hogy nem. Pedig udvariasan akarta kezdeni: "Fiatalember, látom maga egy úriember..." Amire csak annyit feleltem, hogy "Asszonyom, én sose voltam az." Ezen annyira meghökkent, hogy nem is folytatta. Szerencsére.
A nagybátyámékat és a régi kollégákat látogattam meg. Ott is sikerült annyit beszélnem, hogy a frissen sült fogas "belefagyott" a tányéromba mire megettem. Onnan még beugrottam a pesti Koktélboltba néhány báreszközért, aztán mentem haza vonattal.

Másnap reggel már megint úton voltam, ezúttal Dunaújvárosba, ahol az egyik kedves ismerősömet látogattam meg, akivel mindig jól el lehet beszélgetni és hasznos tanácsokkal lát el, emellett úgy meggyúrt hogy ropogtak a csontjaim, mint a tűzijáték. Onnan haza, majd délután megint úton Jászszentlászlóra. Sada és Kata szüleit, meg húgukat látogattam meg. Pót anyut, pót aput, meg pót tesót. Ha már az igazi gyerekeik nem tudnak hazamenni akkor én, a replika megyek helyettük hogy megnézzem mi folyik a Tavasz utcában. Egészen "véletlenül" pont a két kedvenc süteményem és olyan finom vacsi várt, hogy a tálat tele. Nagyon aranyosak mindhárman.

Ott is aludtam egyet, aztán péntek reggel mentem is haza, hogy aztán aznap délután is a nyakamba vegyem az országot, ezúttal a családdal és nem is túl messzire, ugyanis meglátogattam a mamám, meg az unokatestvéreim, akik közül az egyiküknek január elején született egy kisfiuk, úgyhogy van is ott most nagy "öröm-bódottá". Keresztanyuék éppen nem voltak otthon, de később szóltak, hogy kedden délután viszont eljönnének, így ők sem maradtak ki annál inkább Dorina, akinek annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenképpen akartam még találkozni vele, ami nem jött össze, úgyhogy annak ellenére, hogy soha rosszabb szabadságom ne legyen otthon, kicsit csalódottan ültem fel ma reggel a repülőgépre.

Szombaton reggel elugrottam még apuval az egyik helyi cimborájához, aki éppen bográcsban főzött az aznapi összejövetelre, ahova azok a dolgozók voltak a meghívottak, ahol apu is dolgozott harminc éven keresztül.

Vasárnap eredetileg Balatonra mentünk volna, ami végül kimaradt az én töketlenkedésemnek is köszönhetően, pedig nagyon szép hóeséses idő volt.

Tegnapelőtt, hétfőn délben megint a vonaton ültem, megint Budapest felé, ugyanis jelentkeztem egy mixerversenyre, amire készülve kiakartam próbálni az italom, de a mentorom, egyben példaképem, Nagy Zoltán aki többek között a budapesti Boutiq'Bar tulajdonos bártendere megint kijózanító kritikával illetett - teljesen jogosan - hogy aki komolyan veszi magát és azt hogy versenyen induljon bizony jobban készüljön fel, mint tettem én hétfő délután. De ettől függetlenül ezúttal is nagy élmény volt vele találkozni és beszámolni neki arról hogy hogy és mint történik a ködös Albionban.
Akit nem sikerült meglátogatnom (pedig szerettem volna), annak ígérem hogy a legközelebbi szabadságom alatt az elsők között lesz!
Aztán egy csettintésre már el is érkezett a ma reggel, amikor utaztam vissza Londonba, ahonnan ezt a bejegyzést írom. Már jóval rutinosabban, mint tettem azt először. Mondhatni azt hogy elég egykedvűen.

Igazán élménygazdagra sikeredett az első hazalátogatásom, csak hát otthon kellett hagynom valakit, akivel mindössze kétszer találkoztam életemben...

...de adja meg a jó ég, hogy nem utoljára.