Az van, hogy az egyik kedves barátom, Gabriel nemrég eldöntötte, hogy Budapestről Londonba költözik, vagy legalábbis a kétlaki élet reményében az angol fővárosban teremti meg új otthonát. Ugye ő az az általam korábban már bemutatott buddhista tanító, akit mindössze tizenhat hónapja ismertem meg, amikor Nagy Zoli, a szakmai mentorom elküldött hozzá.
Baráti alapon felajánlottam, hogy segítek neki gyökeret verni itt, a ködös Albionban, ezért megosztom vele a szobám, sőt, még az ágyamon is alhat mialatt én visszaköltözöm az egykoron jól megszokott matracomra. Sadával az élen három cimborám is üzletvezető a Caffé Nero kávézóláncnál, így talán ez volt a legkézenfekvőbb munkalehetőség amivel támogatni tudtam Gabrielt. Olyannyira, hogy ezen sorok írásakor már az első munkanapján is túl van. Az, hogy 44 évvel, számtalan tanítvánnyal és két megjelent könyvvel a háta mögött nem derogál neki beállni egy kávézó pultja mögé, az számomra inkább megsüvegelendő, mint ciki. Ugródeszkának mindenesetre tökéletesen megteszi.
Meg is egyeztünk abban, hogy a következő időszakban spórolás végett közösen bérelünk szobát - így akár a városközponthoz egészen közel is megfizethető áron lakhatunk.

Habár nincsenek újévi fogadalmaim, azt már a legutóbbi bejegyzésemben is kijelentettem, elérkezett az idő hogy a Karácsonykor otthon töltött szabadságomból visszatérve elhagyjam a koktélbárt, ahol jelenleg is dolgozom. Úgy érzem, hogy amit a Whistling Shop adni tudott azt megtanultam és megértem arra hogy új, ennél még magasabb szinten is megálljam a helyem.

Vannak olyanok akik pozíciókat és pénzt hajtanak a jobb élet reményében, én meg inkább tudást, ami nem vész el, plusz előbb-utóbb csak meghozza az előbbi kettőt. Olyan foglalkozást, ami önmagában örömet okoz, még ha néha nehéz is.

A Whistling Shop kezdeti kihívásai napi rutinná változtak, ami idővel unalmassá válik. Az unalom demotivál, a motiválatlanság pedig a tanulás képességét csökkenti, márpedig én tanulni jöttem Londonba, nem zsebhokizni.

Bő három és negyed éve költöztem a világ koktélfővárosába, ami elég volt arra, hogy kiismerjem az itteni bárkultúrát, feltérképezzem a legjobb helyeket és megismerjem azokat az embereket, akik meghatározzák a bárszakmát. Mindenkit más inspirál, hozzám a legközelebb az előzőekben megemlített Tony Conigliaro (a képen!) karizmája és munkássága áll. Ahogy nincs tökéletes férfi, vagy tökéletes nő, úgy a tökéletes koktélbár sem létezik. Pusztán azért mert a tökéletes szubjektív: én máshogy látom a világot, mint te. Nekem más a tökéletes, mint neked.
Ugyanakkor Tony Conigliaro elképzelése egy jó koktélbárról, számomra ez idő szerint mindenképpen követendő. Innovatív, van stílusa, mégis egyszerű. Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt, Londonban olyannyira inspirál, mint Nagy Zoli odahaza - még akkor is ha eltérő karakterek.

Már régóta tudtam, neki akarok dolgozni.

Ő is akkora név a szakmában, mint mondjuk Gordon Ramsay a konyhában. Négy bárja van, a 69 Colebrooke Row, a Bar Termini, a Zetter Townouse Clerkenwell és a Zetter Townhouse Seymour's Parlour.
Hetek óta azzal kezdtem minden egyes napom, hogy figyelemmel kísértem ezeknek a bároknak az internetes és a közösségi oldalát, abban bízva, hogy előbb-utóbb majdcsak lesz valahol üresedés. Plusz megkértem a még China Tang bárjában megismert menedzserem, Luca Cordiglieri-t, hogy beszéljen Tony-val.
Emellett néhány hete önéletrajzzal a kezemben besétáltam a 69 Colebrooke Row-ba és mondtam az ott dolgozó srácoknak, hogy szeretnék velük dolgozni. Elküldtem a jelentkezésem a Zetter Townhouse-ba is. Még az önéletrajzom írását sem bíztam a véletlenre - megkértem az egyik kedves angol anyanyelvű jogász ismerősöm, hogy nézze át és javítsa ki az esetleges nyelvtani és formai hibákat. (Azóta vesszőhiba sincs az angol önéletrajzomban.)
Eseménytelenül telt-múlt az idő, amíg egy szokásos vasárnapi focit követően beugrottam egy italra az egyik cimborámmal a Seymour's Parlour @ The Zetter Townhouse-ba. Csak a pultnál volt hely, így odaültünk, majd egy idő után beszédbe elegyedtünk a bár mögött álló menedzserrel. Miután bemutatkoztam neki, kikerekedett a szeme és kérdezte, hogy én az a Gábor vagyok-e? Mondtam neki, hogy nem tudom hány Gábor jelentkezett, mindenesetre engem így hívnak és igen, átküldtem nekik az önéletrajzom.
Erre elmosolyodott és azt mondta, hogy nagyon tetszett nekik a referencia anyagom és hamarosan szeretettel várnak egy próbanapra. Még interjúra se kellett mennem.
Ennek megfelelően két próbanapot kellett letudnom a két Zetter Townhouse-ban. Elégedetten jöttem el mindkét alkalommal és a visszajelzések is kivétel nélkül pozitívak voltak. Mondjuk tettem is érte, mert elkértem a menüt és úgy betanultam az ottani recepteket, hogy kis túlzással jobban vágtam az ottani italokat, mint amiket a Whistling Shopban készítek nap mint nap.

Na itt került egy kis homokszem a gépezetbe, amikor megtudtam, hogy az ott dolgozók közül valakinek a barátja is szeretne bekerülni, aminek hallatán megijedtem, hiszen tudjuk, hogy a világ inkább működik kapcsolati tőkén, mint teljesítmény alapon.
A vicces az volt, hogy ismertük egymást a leányzóval, aki szintén hivatalos volt két próbanapra. Rosszul éltem meg, hogy ő is nagyon bizakodott a két műszakját követően.
Onnantól kezdve minden perc, óra és nap bizonytalansága kínkeservesen lassan telt.
Aztán kaptam egy e-mailt a két Zetter Townhouse közös bármenedzserétől, hogy a hotel igazgatója szeretne velem találkozni. Tudva azt, hogy az az utolsó lehetőségem jó benyomást kelteni a döntés előtt, úgy kibasztam magam a találkozóra, mintha Medveczky Ilonát készültem volna az Operába vinni.
Ez volt pénteken, amit követően a hétvége olyan csendben múlt el, mint a sír.

Az ember életének legszerelmesebb időszakában sem nézi meg a bejövő üzeneteit annyiszor, mint én az elmúlt napokban - pozitív válaszban bízva.

Aztán hétfő délelőtt épp egy kötetlen szakmai előadáson ültem, amikor az elektronikus postafiókom ezerhatszáznegyvenhetedik látogatását követően az egyik levelem feladója Matteo Malisan, bármenedzser volt.

Megkaptam a munkát!

A nyomban benyújtott felmondási időm elteltével hamarosan a világszerte (el)ismert, Tony Conigliaro bárjában fogok dolgozni! Azért vagyok határtalanul boldog, mert nincs most a világon olyan koktélbár, ahol szívesebben lennék, mint Tony négy bárjának valamelyikében! Ez idő szerint nincs olyan szakember, akinek szívesebben dolgoznék mint neki. Most úgy érzem, hogy a londoni életemben végre hazaértem. Ott vagyok, ahol lenni szerettem volna. Ráadásul olyan szeretettel fogadtak a srácok az új helyen, ami egészen elképesztően jól eső érzés.
A világ topbajnokságának topcsapataiban játszom már egy ideje, de most oda kerültem, ahova a leginkább vágyakoztam.

Az a különbség a tavaly májusban a Nightjar bárjába való sikertelen és a mostani jelentkezés között, hogy akkor az csak úgy jött a semmiből, erre pedig gondolatban már régóta készültem és stílusban is közelebb áll hozzám.

Tony-val hónapokig fejlesztünk egy-egy italt a 'Drink Factory' névre hallgató laboratóriumában, ahol molekuláris szintig fejtjük vissza az ízeket, hogy aztán újra felépítve a legjobb kombinációkban tudjuk azokat a bárban a vendégpohárba tölteni. A Whistling Shop egy remek hely volt, hogy előszobája legyen egy olyan helynek, ahol mostantól kezdve a már megismert rotavappal, vagy mikro-pipettával (a milliliter ezred részét is mérni képes eszköz) dolgozzak.

Gabriellel arról beszélgettem a napokban, hogy érdemes-e koktélbárt nyitni Magyarországon. Azt kérdezte tőlem, hogy a tanulás során megszerzett értékes vetőmagom miért a magyar sivatagban akarom elvetni.
Azt feleltem neki, mert ebből lesz egy oázis a végtelen homokdűnék közt.


Arra születtem, hogy embereket inspiráljak.