Az a helyzet, hogy viszonylag hamar sikerült beilleszkednem az új társak közé az új bárban, mondjuk szerencsére ilyen téren soha, sehol, semmiféle gondom nem volt ezelőtt sem. Sőt, talán az eddigi legjobb csapat tagjaként lapátolom nap mint nap a GDP-t, még akkor is ha a kecskeméti Mokkában, illetve a londoni Neroban megismert srácokat is nagyon megszerettem anno.
Jess, az új-zélandi születésű menedzserünk, Arnaud, a francia srác a jobb keze (de csak munka közben, nem otthon). Barátnője, a szintén francia Deborah az egyik pincérlányunk, Agi, egy lengyel leányzó a másik. Az olasz Filippo, a saját nevelésű bártender mellett még hárman rázzuk a sékert, a két lengyel, Piotr és Czezary mellett jómagam; mert hát lengyel, magyar - két jó barát... „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” Ezenkívül van még két bangladesi bársegédünk Kaustubh és Pranav, akik nagyban megkönnyítik a munkánkat nap mint nap.

Nagyon kreatív italaink és koktélbárokban szokatlan eszközeink vannak - elképesztően inspiratív környezet.
A bár egyik ékköve a forgó lepárló (rotary evaporator), amivel tulajdonképpen újradesztillálhatunk különféle párlatokat, mint például bourbon whiskey-vel mogyorókrémet és málnalekvárt vagy éppen vodkát kávéval. Ez az eredetileg laboratóriumi célokra szánt szerkezet elég drága, ezért vert is a víz rendesen, amikor először rám bízták a lepárlást. Úgy szorítottam a két farpofám, mint addig még soha.
Dolgozunk a folyékony nitrogéntől (-196°C) kezdve, a vákuum alatt főzőn (sous-vide), a saját építésű hordós érlelési rendszeren (Solera-system), meg a vízipuskán keresztül a lufiig mindennel. Úgyhogy még bő két hónap itt eltöltött idő után is úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban.

A világ legklasszabb hivatását űzöm, vagy legalábbis őszintén nem tudnék olyan szakmát mondani, amit nagyobb örömmel csinálnék, mint ezt. Egyszerűen azt érzem, hogy nem is dolgozom. Nekem ez nem munka. Sem fizikailag, sem szellemileg nem túl fárasztó, annak ellenére hogy az éjszakázás már önmagában is elég kimerítő. Minden nap és minden ember más akikkel estéről-estére találkozom - éppen emiatt irgalmatlanul izgalmas. Kapcsolatépítéshez nehezen találni jobb helyet, mint egy koktélbár. Ahogy az előző menedzseremtől, Lucától tanultam, "Gábor, annál hogy mit tudsz, sokkal fontosabb az, hogy kit ismersz." Találkoztam már olyannal, akinek a papája bootlegger, vagyis illegális alkohol-kereskedő volt az amerikai alkoholtilalom idején, vagy egy kisasszonnyal is, akinek meg hasonló stílusú koktélbárja van Ausztráliában, mint a miénk. Tegnap például egy újságíró annyira jól érezte magát, miközben velem szemben ült és beszélgettünk, hogy azt mondta, írni fog rólunk és a londoni bárokról egy cikket a The Seattle Timesban, ahol publikálni szokott. Ráadásul elkérte az elérhetőségem és ígérte, hogyha legközelebb Londonba látogat mindenképpen megkeres.
A legjobban azonban annak a találkozásnak örültem, amikor néhány hete zárás előtt nem sokkal egy japán úriember, Itoh jött be hozzánk, akinek kiderült, hogy koktélbárja, illetve italkereskedése is van Tokióban és említette hogy mielőtt kimegyek a Japán fővárosba, írjak neki és segíteni fog. Ugyan erről nem írtam még, de a jövő évi legnagyobb tervem az, hogy elutazom egy-két hétre Tokióba, hogy az ottani bárosoktól tanuljak azért, hogy egyszer én legyek a földkerekség egyik legjobbja és Nagy Zoli után én is feltehessek egy magyar helyet a világ bártérképére.
Erre a célkitűzésre kontrázza néhány jó barátom, akik még mindig féltenek, hogy csak pénzt, meg energiát pazarolnék egy otthon nyitott bárral, mondván, az alkoholfogyasztásnak odahaza nincs kultúrája és az ilyen jellegű kezdeményezésekkel kapcsolatosan az emberek nem elég befogadóak.

Hát éppen ezért.

Minek indítanék útnak koktélbárt Londonban, New Yorkban, Tokióban, vagy éppen Ausztráliában, vagyis azokon a helyeken, ahol van fejlett bárkultúra, számtalan szenzációs koktélbárral. Abban nincs kihívás, legalábbis nem akkora, mint mondjuk Budapesten megcsinálni ugyanazt.
Én azt gondolom, hogy ha ez a szakmám, ebben akarok fejlődni, akkor az a dolgom, hogy megalkuvások nélkül járuljak ahhoz, hogy Magyarország egy igazán klassz hely legyen a világban ezen a téren is. Annyi exhibicionizmus azért szorult belém, hogy ne akarjak úgy elmúlni, hogy nem alkottam valami maradandót, hogy nem tud rólam egy viszonylag nagyobb közönség, vagy nem íródik egy árva könyv sem.

...Legfeljebb majd írok én egyet. Mert hogy ez is tervben van.

Nagy Zoli meghívására hazautaztam október-november fordulóján is, Stanislav Vadrna háromnapos kurzusának apropóján, ami szenzációs élmény volt. Ő ugye az az úriember, akinek hatására elkészült az ichi-go ichi-e tetoválásom, illetve akivel Zoli majd egyszer talán megnyitja a koktélbárját is Barcelonában, ha valóban úgy akarják.

Ichi-go-ichi-e. A mostban élj, mert ki lehet fontosabb ott, abban a pillanatban azoknál, akik körülötted vannak, ki lehet fontosabb annál akivel éppen beszélsz, akire éppen oda kell, hogy figyelj, ki lehet fontosabb vendég annál, akit éppen kiszolgálsz. Stan megtanította, hogy a figyelem az egyik legegyszerűbb, egyben legnagyszerűbb ajándék, amit adhatunk.

Ezenkívül Zoli elküldött egy általa sms-ben megadott címre is mialatt otthon voltam, amivel kapcsolatban előzetesen fogalmam se volt hogy mire számítsak. Így hát egy budapesti, Vígszínházzal szemközti, régi körgalériás házban találtam magam, ahol Gábriel, egy buddhista várt.
Először gőzöm nem volt, hogy mit keresek én ott, de aztán az úriember elárulta, hogy "Zoli azért küldött, mert úgy gondolja, hogy megértél arra, hogy jó irányba fordítsd az életed."

Ámen.

Nagy hatással volt rám a vele való beszélgetés, olyannyira, hogy másnap ismét ellátogattam hozzá és a legközelebbi hazalátogatásomkor még háromszor visszatérek majd.
Van egy párbeszéd, ami azóta is visszacseng a fülemben, amikor éppen azt ecseteltem neki, hogy
-Habár vannak korlátaim, mert valószínűleg nem leszek asztronauta, nem én fogom beállítani a száz méteres síkfutás világrekordját, vagy nem fogok tudni vízen járni, ezektől függetlenül azért nagyon sok mindenre képes vagyok.
Mire félbeszakított és azt mondta, hogy
-Állj. Gábor. Bebizonyította neked-e már valaki, hogy te ezekre nem vagy képes?

Nem.

Azóta minden nap visszacsengenek ezek a gondolatok.

A "ha" és a "de" szavakat egy ideje már töröltem a szókincsemből, mert azt figyeltem meg, hogy ezek afféle mágikus erejű stoptáblák és hárítások a saját felelősségünkről elhatározásainkban, de azért mindig van még mit tanulni és mindig van miben fejlődni.

Skócia - ha csak egy hajszál híján is - de népszavazás után maradt az Egyesült Királyság része, ellátogattam az East London Liquor Company-hoz, hogy lássam hogyan és hol készítik a párlataikat, voltak nálunk Sada szülei, majd húga, Vica is, pont akkor, amikor Londonban koncertezett a Parov Stelar Band, így hát nem maradt ki, ahogy a jövő évi VOLT illetve Strand Fesztiválok sem, mert már megvettem mindkét eseményre szóló kombinált bérletem. A fesztiválozással valahogy úgy vagyok mint egy leányzó, aki későn veszíti el a szüzességét, majd a legnagyobb kurva válik belőle. Idén voltam fesztiválon először elejétől a végéig, de ettől kezdve aztán nehezen mondanék le róla. Fesztiválozni igazi életigenlés.
A Whistling Shop pedig zárva lesz az év utolsó hetében így ezúton üzenem a családomnak, hogy csapjanak a levegőbe, mert idén is lehetőségem nyílik hazautazni Karácsonyra, amit én persze már október közepe óta tudok.

Szóval minden a legnagyobb rendben van - mostanában úgy érzem, hogy az életem egy laza ujjgyakorlat, egy játék határok nélkül. Persze szabályokkal.

Csak ezt éppen nem Gundel Takács Gábor és Geszler Dorottya vezeti.

Békesség!

...Szóval a bár, ahova felvettek, London narkós, hírhedt városrészében, Shoreditch-ban található. Kicsit szürreális negyed, mert az említettek ellenére nagyon sok amatőr, zseniális művészi alkotásba botlik az ember, ha az utcáit járja. Szeretem. A Whistling Shop atmoszférájával szűk száz évvel repít bennünket vissza az időben. Legálisan illegális korokat idéz. Az alkoholtilalom időszakát, amikor egy józan, értelmi társadalom létrehozásának reményében betiltottak minden helyet és üldöztek mindenkit, aki alkoholt állított elő, kereskedett vele és forgalmazott.

Ekkor is bebizonyosodott az a pszichológia, miszerint, ha valamit tiltanak, annál jobban fellendül a kereslet iránta - így születtek meg abban az időben a "speakeasy" stílusú bárok - mint amilyen a Whistling Shop is - amelyek az utcán sétálva szinte észrevétlenek voltak, mert sokszor csak egyetlen ajtó volt az üzlet utcafrontja, mindenféle felirat, vagy cégér nélkül. Belépni is csak egy jelszó bemondásával, vagy egy meghatározott ütemű kopogtatással lehetett. Így tudták odabent, hogy az ajtón kívül várakozó beavatott, nem egy rend-, csendőr, vagy bármilyen más (nem)hivatalos személy.
A Worship Street Whistling Shop neve is arra utal, hogy egy viszonylag csendes utcában eredj a füttyszó után, ha alkoholt akarsz kapni.

A Whistling Shop korabeli bútorzatával, háttérzenéjével, pislákoló gyertyafényével  és hangulatával nagyon klasszul megidézi a 'húszas évekbeli alkoholtilalom idejét.
A menü csak saját fejlesztésű italokat tartalmaz, kávéval újradesztillált vodkával, tejszínből párolt ginnel, limonádé izű jéggel, házi málnasziruppal, infúziókkal, redukciókkal, stb.
Saját lepárlónk is van hátul, amit amikor először megláttam, azt hittem, hogy besírok a gyönyörtől.

Nagyon klassz társaság benyomását keltette bennem a személyzet, barátságosnak tűntek a srácok. Ha jól számolom, akkor összesen kilencen vagyunk - mindenki más nemzet szülöttje (!) - egyetlen leányzóval, akinek mellesleg gyönyörű keresztneve van (Deborah).
Napok óta olcsó, de annál szélesebb mosoly ül az arcomon, mert éppen az volt a célom, amikor kijöttem Londonba, hogy egy ilyen stílusú bárban dolgozhassak, ami éppen két év után meg is adatik. Ha bárki, bármikor is anyagiasnak gondolt volna, annak csak annyit, hogy fogalmam sincs hogy mennyi lesz a fizetésem. Nem kérdeztem meg. Nem érdekel. Biztos, hogy többet keresek mint a Caffé Neroban, de az is, hogy kevesebbet mint a China Tangban bársegédként, annak ellenére, hogy ide egyből bártendernek vettek fel. Nekem sokkal fontosabb az, hogy boldog legyek ott ahol dolgozom és azok között akikkel együtt vagyok nap mint nap.
Szakmailag sokat adott a China Tang, nagyszerű srácokkal volt szerencsém együtt dolgozni, ahol egyszerűen csak nem éreztem jól magam. Van ilyen. Ilyenkor megköszönöm, felállok és továbbmegyek. Túl rövid az életem ahhoz, hogy azt érezzem, hogy időben és térben nem vagyok a helyemen. Ahogy mondani szokták, szép volt, jó volt, de elég volt. Mosolyogva, megkönnyebbülve hagyom ott az ultra gazdagok és celebritások csillogó luxusbárját és megyek a magam kis underground világába.
Amit ráadásul előrelépésnek érzek. Klassz érzés olyan csapatnak a tagjává válni, akikre odafigyel a szakma, hogy miféle újításokkal állnak elő, amit aztán rövidebb-hosszabb idő után más bárok is átvesznek, vagy trendek születnek belőle.

Nem gondolom, hogy korán hagynám ott a China Tangot. Mondjuk nekem a karakterem is olyan, hogy ha egy adott szituációban kiismerem magam, az adott hely otthonossá vált a számomra, akkor egyszerűen alábbhagy a motivációm, elkezdek unatkozni. Nem tudnám és nem is akarom elképzelni magam egy, ugyanazon a munkahelyen, egy pozícióban öt, tíz, vagy akár húsz évig is. Főleg addig, amíg tanulás céljából dolgozom valahol. Frusztrálna az a tudat, hogy éveket töltök el egy helyen, ahelyett, hogy új dolgokat fedeztem volna fel, új emberekkel ismerkedtem volna meg. Én azt vallom, hogy szakmai szempontból a hűség, a változtatástól való félelem csak kényelmessé tesz, elbutít, megöli a kreativitást, ami gyermekként még mindenkiben ott van.
Játsszunk el a gondolattal, hogy három hónap múlva kirúgnak. Nem számolok ezzel az opcióval, de hát nem én vagyok az atyaúristen, ezért adott esetben előfordulhat, még akkor is, ha elhanyagolható a valószínűsége. Akkor sem döntöttem rosszul, hogy elhagytam a China Tangot, a biztosat, ha egyszer nem éreztem jól magam. Változtatni akartam, de hát sosem tudhatom, hogy mit hoz az új kihívás.
Peti barátommal volt erről egy eszmefuttatásunk még a sikondai gólyatáborban az éjszaka közepén, a padon ücsörögve. Ugyan kevés vagyok ahhoz, hogy én lássam el tanácsokkal, de azzal bátorítottam, hogy sosem hozunk rossz döntést, hiszen az adott pillanatban, az érvek és ellenérvek mérlegelése után, az adott információk ismeretében mindig mindenki a saját belátása szerint a legjobb döntést hozza. Akkor is ha mindössze egy pillanat és akkor is ha egy hét áll a rendelkezésére. Arra tanítottak, hogy nincs rossz döntés, hiszen a jövő alakulását ember még nem tudta megmondani. És olyan sem akadt még, akinek minden összejött, emiatt kár a döntéseink végkimenetelén rágódni.

Utólag kiderült, jól döntöttem, amikor egy éve a China Tang-ot és vele együtt Lucát választottam, hiszen éppen erre alapoztam, miszerint a China Tang is rendkívül jó referenciaként szolgál, plusz Luca nagyon jó "ugródeszka" lehet a későbbiekben, ha váltani akarok, hiszen mégiscsak huszonvalahány éve él a londoni bárszakmában. A Purl egy esztendeje újonnan nyíló másik bárja (ami hasonló jellegű volt, mint most a Whistling Shop), viszont fél évvel később be is zárt.
Az a hely, ahova felvettek volna...
A Whistling Shopban is igyekszem majd jól érezni magam, de aki ismer az tudja, hogy a honvágyam az mindennemű szakmai motivációmnál nagyobb. Korábban már hangoztattam, hogy ha minden nagyon jól sül el idekint, akkor is csak legfeljebb harminc éves koromig maradok itt, vagy a világ bármely más pontján, de aztán lehet hogy már egy év múlva hazamegyek. Nem izgulom túl mindenesetre ezt a kérdést.

Ezzel együtt most nagyon jól érzem magam. Ennyire boldog, mint most, az utóbbi két esztendőben (amióta kiköltöztem Londonba) utoljára talán a középiskola ideje alatt voltam, amikor még a legjobb barátaim nagy része között éltem a mindennapjaim, akik most persze nagyon hiányoznak, viszont rengeteg erőt ad az a felismerés, hogy amit megálmodom, azt folyamatosan meg is csinálom. Most ilyen egyszerűnek érzem az életem: elképzelek valamit, nekiugrom és sikerül. A Jóisten mostanában kézen fogva kísér az biztos.
Még akkor is, ha tudom, hogy lesz még ennél nehezebb is.

Augusztusban már ötödszörre volt lehetőségem hazamenni, amit ötödszörre is kihasználtam. Miután szombaton hajnalban letettem a jéglapátot, a China Tang - lakás - London/Luton - Budapest - Pécs - Sikonda útvonalon eljutottam A-ból B-be, ahol egyenesen Vancsik Peti barátom karjaiba szaladtam a pécsi bölcsészkar gólyatáborában.
Nagyon klassz időben, nagyon klassz helyen, még klasszabb emberek között töltöttem az időm, volt Soerii & Poolek, illetve Halott Pénz koncert is, amely utóbbin sajnos már nem tudtam ott lenni, mert hétfő délelőtt a Balcsi felé vettem az irányt, ahol a szüleim már vártak rám.
Hazalátogatásom időzítésének egyik apropóját jelentette, hogy éppen akkor koncertezett Parov Stelar Band a zamárdi Strand Fesztiválon, amit hiba lett volna kihagyni, ezért nem is maradtunk le róla.
Nővéremmel, Misivel, meg Pannival voltuk - azzal a leányzóval, akit azelőtt nettó négy nappal ismertem meg, Peti cimborámon keresztül, akinek emiatt pedig már a sokadik pacsi jár.
Mókás volt, a gólyatáborban egészen véletlenül került szóba hogy Panni is jön a fesztiválra, arra meg aztán még kevesebb esély nyílt, hogy még a koncert előtt az utcán a több ezres tömegben pont összefutunk, de bejött.
Ami azt illeti, a nővéremmel már viszonylag régen sikerült együtt megalakulnunk, amit ezúttal bepótolnunk, ennek megfelelően ő ki is lőtte magát a Holdra rendesen.
Vicceltem. Csak egy kicsit.
Aztán voltunk pincelátogatáson a Balaton-felvidéken, illetve Badacsonyban, ahol a Káli Kövek és Laposa boraiba kóstolhattunk bele - az utóbbi pincészettől egyébként annyira gyönyörű kilátás nyílik a tóra, hogy egy egész napot eltudtam volna ott ücsörögni.
Balszerencsés módon, két nappal a visszaindulásom előtt - rokon-, illetve Sada barátom családjának meglátogatását követően - ágynak vert valami vírus, ami miatt két nappal későbbre kellett tennem a repjegyem, pluszban már megint jöhetett a magyarázkodás a munkahelyen, hogy ismét később utazom vissza, mint kellene.

Volt szerencsém látni még Anikó barátom, akit megkértem, hogy adjon át egy Nagy Zolinak küldött és névre szólóan, a szerző által aláírt könyvet, viszont egy elgörbült lakáskulcs miatt Veró nem tudott kikísérni a reptérre, amit nagyon a szívére vett. Ne tegye. Legközelebb újra nekifutunk.

Úgy tizenegyezer méter magason, -55°C-ban, a Bécs-Nürnberg-Frankfurt-Brüsszel-La Mance-Ipswich vonalat átrepülve ismét Londonban találtam magam, ahol az a hír fogadott, hogy a brit főváros terror fenyegetettsége már megint az egekbe szökött. Az egyik nap például már a "nagyon valószínű" fokozatra rúgott a figyelmeztetés, de azóta is az eggyel enyhébb "kritikus" szinten mozog. A bűnös, az IS, akik ismét a tömegközlekedés több pontján tervezett merénylet elkövetésének lehetőségét legyezgetik, egy néhány évvel ezelőttihez hasonlóan.
De hát London sosem áll meg.

Élményszámba ment, amikor találkoztam Stanislav Vadrnával, a londoni Boutique Bar Show-n, ahol eléggé sokkolta az az élmény, amikor elé áll egy srác, aki ráadásul magyarul köszönti, majd szó nélkül nekiáll vetkőzni. Mielőtt még azt hihette volna, hogy ott helyben magamévá akarom tenni, megnyugtattam, hogy csak a zakóm veszem le, amelyet követően megmutattam neki az alkaromra varrott tetoválásom, hogy milyen nagy hatással van rám az az életfilozófia, amit japánban tanult meg és hirdet azóta is a földkerekség minden pontján.

Már korábban is jeleztem, hogy igencsak elvágyódom a China Tangból, ennek tükrében bele is szimatoltam a londoni éjszakába, ahol a fülembe jutott hogy a számomra egyik legkedvesebb koktélbárba éppen új ember(eke)t keresnek.
A szóban forgó hely a Worship Street Whistling Shop, amely a Purl-lel és az azóta már bezárt Flat P-vel együtt egy igencsak innovatív és meghatározó tulajdonosi kör kötelékébe tartozik. Tristan Stephenson, Thomas Aske és Bryan Pietersen útjai azóta már különváltak - így lett az előbbi kettő a Whistling Shop az utóbbi pedig a Purl birtokosa. (Ha emlékeztek még Bryan nevére az egy évvel ezelőtti beszámolómból.) A Whistling Shop ráadásul nemrég a szakma által összeállított, legbefolyásosabb listán a világ harmincharmadik (London tizedik) legjobb koktélbárja címet érdekelte ki.

Beadtam az önéletrajzom, plusz izzítottam Lucát, a jelenlegi főnököm, hogy fújja meg egy kicsit a vitorlám, így aztán ő is beajánlott Thomas-nak, a társtulajdonosnak.
Aztán felgyorsultak az események.

Behívtak egy elbeszélgetésre, ahol jó benyomást kelthettem bennük, mert tegnap jelenésem volt egy próbanapra.
De mit ad az ég, az előző esti műszakom végére ismét belázasodtam.
Hát mondom...
Ekkora balszerencsém nem lehet. Haza siettem, majd betoltam egy Neo Citrant, aminek hatására, jól betakarózva úgy izzadtam egész éjjel, mint egy ribanc. Reggel fél órát ültem az ágyamon (ami inkább egy matrac) és azon gondolkodtam, hogy bevállaljam-e így a próbaműszakot vagy sem. Éreztem, hogy sem fizikailag, sem hangulatilag nem vagyok a toppon - el is tudtam volna halasztani egy héttel későbbre a próbanapot - de azt is tudtam, hogy életem egyik leghosszabb és legbizonytalanabb egy hete lett volna (mert egy ilyen szituációban azért az idő múlása ugye nem nekem kedvez), így hát úgy döntöttem, hogy (az ésszerűség keretein belül) jól begyógyszerezem magam és megcsinálom izomból azt az este hattól tízig tartó, mindössze négy órát.

Nóritól puszi, Sadától pacsi, majd a vállamra vettem, az ilyen nehéznek talán még sohasem érzett táskám. Hogy én mennyire utálom a próbanapokat.
Így hát befordultam a Worship Street-re, elértem a Whistling Shop-hoz. Amilyen picinek éreztem magam, olyan nagy hittel vettem egy nagy levegőt, hogy aztán elnyeljen az alagsori bár sötétsége.

Tíz körül, a próbaidő végére érve szólt Jess, a menedzser, hogy menjünk fel, sétáljunk egyet.
A rövid diskurzus során érzelemmentes arccal azt ecsetelte, hogy olyasvalakit keresnek, aki beleillik a csapatba, majd a végén elmosolyodva, a tenyerembe csapva közölte:

Isten hozott a csapatban!


Folyt. köv.