Így, hogy tavasz végén nem sikerült bekerülnöm a Nightjar csapatába, legalább nem kellett azon izgulnom, hogy újoncként nem engednek el a már hónapokkal előtte lefoglalt két és fél hetes szabadságomra.
Az, hogy sok korombelivel ellentétben én pontosan tudom, hogy miben szeretnék sikeres lenni, illetve hogy a mindennapi munkám örömet okoz, még nem állítanám azt, hogy ez az életem.
Dehogy is!
A barátaim, meg a családom az már igen. Egyszer valaki kutatást végzett és talán könyvet is írt arról, hogy a végső stádiumban fekvő kórházi betegek mit bánnak meg a leginkább a halálos ágyukon. Azt, hogy utólag visszagondolva nem töltöttek annyi időt a szeretteikkel, amennyit szerettek volna és túlságosan is belefeledkeztek a munkájukba. Ennek tudatában a bárszakma számomra legfeljebb csak másodlagos lehet, annak ellenére is, hogy viszonylag nagy megszállottsággal és fanatizmussal űzöm.
Például éppen most tervezem felépíteni a saját kis lepárlóm, amihez Németországból készülök venni egy öt literes rézüstöt, meg az összes többi kelléket, ami szükséges az erjesztéstől kezdve, a desztilláláson keresztül, a hordós érlelésig - csak hogy jobban megértsem azt, amivel foglalkozom: az alkoholt. Mindent tudni akarok az alkoholos italokról, az alapanyagoktól kezdve a palackozásig. Egész egyszerűen azért, mert érdekel. Na és persze milyen klassz lenne ha én lennék az első, aki kifejleszti a világon az első magyar gin-t vagy whisky-t. A pálinkával nem szívesen foglalkoznék (maximum csak hivatásból), mert azt nem iszom... Csak fesztiválon!
Így is alakult, miszerint június utolsó hétvégéjén Sadával és Nórival már a reptéren megnyitottuk a fesztiválszezont - még mielőtt felnyergeltünk volna a Budapest felé tartó vasmadárra.
Leszálláskor búcsúzóul a pilóta mindenkit nagy szeretettel köszöntött Bukarestben (!), ami finoman fogalmazva sem aratott osztatlan sikert az utastérben. A terminálban már várt bennünket apu meg anyu, hogy Sadával együtt még egyszer utoljára ellátogassunk az azóta már nagybátyámék által eladott budaörsi éttermükbe. Az eset klasszikus példája annak, hogy miként lehetetlenítik el valaki vállalkozását és csavarnak ki a kezéből egy klassz vendéglátóhelyet. Ezeket a magyaros történeteket hallgatva legalább megkönnyebbülve csaphattunk a levegőbe, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. Újra itthon... juhúúúúú!

A VOLT Fesztivál nulladik napján Budapest-Keletiből indult a vonatunk és olyan hangulat volt a Sopronba tartó szerelvényen, hogy Budapest-Kelenföldtől semmire sem emlékszünk, de sosem felejtjük el az egészen biztos! Annyi azért megmaradt, hogy Ivett, az aznap megismert kedves barátunk már a vonaton fejen állt, amit a kalauz nem igazán értett. Mi sem, de szerettük!
A bejutás elég combos volt a több tízezer fesztiválozó között, a több mint negyven fokos tűző napon, már rendesen megalakulva, aminek egy egész napra szóló, irdatlan fejfájás lett az eredménye. Na de mit számít ez, amikor az egész fesztivál csupán öt napig tart és egy egész évet vártunk rá! Nem volt vesztegetni való időnk - a kemping területén a valaha látott legnagyobb putriként elfoglalt szállásunk láttán úgy döntöttem, hogy nekem jó lesz ágynak a nem több mint félméter széles fapad - azon aludtam a szabad ég alatt a fesztivál hátralevő ideje alatt. Nem túl jól.
Ott voltunk az összes fellépő nagy kedvencem, Ganxsta Zolee és a Kartel, a búcsúzó Heaven Street Seven, Irie Maffia, Kowalsky meg a Vega, Brains, The Carbonfools, Bin-Jip, Bëlga, Parov Stelar Band, Punnany Massif, The Biebers, Akkezdet Phiai, Magashegyi Underground, Karányi, Péterfy Bori & Love Band koncertjén - hatalmas élmény volt! Kifulladásig és azon túl tartó ugra-bugra, olyannyira, hogy egyszer az egyik koncert előtt látva az ökörködésünket egy leányzó meg is jegyezte, hogy
- Állati jó fejek vagytok, de hadd mondjak valamit!
- Mondom - Persze, mondjad.
- Kicsit aludnotok kéne.
Sadával az egyik éjjel konkrétan "elfelejtettünk" aludni menni, ehelyett szívószállal ittuk a pálinkát.
Még hogy nem szeretem...
Az utolsó nap egyik utolsójaként játszó Péterfy Bori & Love Band fellépésére várva már állva aludtam el a színpad előtt, amikor egy kisasszony megbökött, hogy ébresztő, mert mindjárt kezdenek.
Igaz a végén ott felejtettem a személyi igazolványom, plusz az akkor tönkrement telefonom is már csak a túlvilágon vadássza a térerőt, de klassz volt!

Sokan nem értik, hogy miért jók a fesztiválok, mert hogy ott mindenki mindig milyen vállalhatatlanul viselkedik, meg milyen nagy a mocsok.
Hát azért, mert az egész egy önfeledt, felszabadult, hatalmas életigenlés, ahol mindenki elfelejti a hétköznapi élet minden más nehézségét! Még ha idealista óhajnak is tűnhet, minden társadalomnak olyan elfogadással és barátsággal kellene működnie, mint ami a fesztiválokon tapasztalható.
Mondjuk az is igaz, hogy néhány szöget azért sikerül belevernie a fiataloknak a majdani saját koporsójukba, mert az alatt a pár nap alatt akaratlanul is elkövetnek mindent, ami az immunrendszerük rovására megy. Tűző nap, hőség, porfelhő, irdatlan mennyiségű alkohol, egészségtelen ételek, kialvatlanság, zéró higiénia. Apropó higiénia... Örökre belém égett a kép, amikor a toi-toi vécékről az összes szennyet a közeli sátorokra teríti a szél, miközben a lajtos kocsiról a nagynyomású vízpermettel tisztítják azokat.
Ennek megfelelően a fesztivál másnapjára egyik pillanatról a másikra úgy ágynak döntött egy vírus, hogy késő este ki kellett jönnie az ügyeletes orvosnak, beinjekciózni, mert úgy nem sok értelme van az életnek, ha tízpercenként a fajanszra kell kuporodjak.

Ez a betegeskedés veszélybe is sodorta a balatoni bringatúrát, amit tulajdonképpen én szervezek évről-évre, de végül csak az első napot kellett kihagynom, hogy aztán a több mint tucatnyi cimborám után eredjek. Nekem ez volt a hetedik köröm a tó körül, de a Balaton az valószínűleg a 'megunhatatlan' szó szinonimája - a barátokkal együtt. Fantasztikus srácok, akik ráadásul évről-évre hoznak valakit, akit nagyon gyorsan megszeretek. Imádtam közöttük lenni idén is, de így, hogy manapság már tizenvalahányan megyünk, kezd visszaütni, olyan szempontból, hogy több időm és energiám megy el arra, hogy összetartsam a társaságot, mint amennyi a még jól eső érzés kategóriájába tartozna. Mert minél többen vagyunk, annál nagyobb a leggyorsabbak és a leglassabbak közti tempóbeli különbség, plusz tizenvalahány embernek, tizenvalahány különböző időben kell mosdóba mennie, az egyik lángost enne, de az épp nincs ahol megállunk, a másik tekerne még, a harmadik fürdene, Sada meg Nóri pedig a szálláson pumpálna már. Valaki étkezési utalvánnyal fizetne, a másik meg készpénzzel, de az pont nincs, hiszen elfogyott napközben, ezért jó lenne egy bankautomata, ami pont ott úgyszintén nincs tizenöt kilométeres körzetben.
Úgyhogy jövőre is összejövünk a Balatonon, csak lehet, hogy valami más programot találok ki. Én meg hónom alá csapom Vancsik Peti cimborám és ha nem is kézen fogva, de véget nem érő eszmefuttatásokat vezetve tapossuk a pedált a magyar tenger partján. Egy nap alatt - csak hogy megmutassam magamnak, milyen tökös gyerek vagyok.

Augusztus második felében még egyszer sikerült haza mennem, így Anikóval a zamárdi Strand Fesztiválra is ellátogattunk, ami szintén jól sikerült - az első napot leszámítva, amikor a processzorunk nem tudta kellő mértékben feldolgozni az üzemanyag bevitelt.
Időközben elköltözött Sada - hogy álljon belé a hűtlenség seprűnyele -, így költözök én is. Az egyik legjobb Londonban megismert lengyel barátom, Piotr jelezte, hogy örülnének, ha én költöznék a házukban hónap végén megüresedő szobába. Tehát októbertől két lengyel és két francia lakótársam lesz, ami nem is baj, mert a magyar lakótársakban mindig van valami zsibbasztó világlátás.

Egy hónap múlva utazom Portugáliába, a Duoro folyó völgyébe a port borok hazájába, hogy utána járjak, miként készítik azokat - ez már biztos. Ami még nem, de valószínű, hogy februárban Reykjavikba, Izlandra repülünk egy nemzetközi bárszakmai konferenciára, ahova a Worship Street Whistling Shop is meghívást kapott, ahova ketten mehetünk - a francia menedzserem úgy döntött, engem visz. Nagyon jó lenne, mert éppen Izland egy olyan hely, ahova nagyon szívesen mennék.
Ezenkívül Skóciába is jó lenne visszamenni, mert borzasztóan beleszerettem az ottani whisky lepárlók életébe, olyannyira, hogy London után örömmel dolgoznék az egyikben, tapasztalatszerzés gyanánt. Csak ez utóbbira mostanában nem lesz keret.

A tervek mindenesetre nagyok a bárban, a héten átalakítás miatt zárva vagyunk - nagyon klassz változtatások vannak folyamatban, az új menüről nem is beszélve. Hónapok óta fejlesztjük az italokat (is), csak hogy jelezzük azoknak, akik elfelejtették volna, hogy a Whistling Shop a világ egyik legjobb bárja.

Mert a könyvem íródik (csak kurva lassan), a bárom fejben már épül, mert megcsinálom, az hét szentség.

Mindenen keresztül.

Március elején Londonban járt a Punnany Massif, aminek annyira megörültünk, hogy mozdítottunk minden élő és mozgó közeli magyar barátunk, ha már ez volt az első alkalom, hogy a jelenlegi legnépszerűbb hazai koncertzenekar a Temze partjára látogasson.
Sadával a menetrend szerinti vasárnap délutáni focival melegítettünk, hogy aztán a koncertre sietve már az úton túlfűtsük magunkat, ami olyannyira sikerült, hogy csak kevés dologra emlékszünk, de az akkora élmény volt, hogy sosem felejtjük el az biztos! Mindenesetre a mai napig sem értem, hogy miként kerülhetett a zenekar dobosának fél dobütője fele, illetve a játszási listájuk a szobámba, de annál nagyobb becsben tartom őket.

Március végén voltam otthon, mint ahogy az sokaknak feltűnhetett, mert igyekeztem annyi cimborámhoz eljutni, amennyihez csak tudtam.
Aztán április közepén pedig a régóta szervezés alatt álló és még régebben megálmodott skót whiskylepárló túrát valósítottuk meg egy kedves, még a China Tang-ból megismert olasz cimborámmal, aminek úti céljaként egy skóciai szigetre látogattunk el.
Londonból repültünk Glasgow-ba, ahonnan egy bérelt autót meglovagolva vezetett a bő két órás csodaszép utunk a nyugati parton található kikötőbe, ahonnan még további két órás kompozás után értünk partot a Atlani-óceánon fekvő Islay partjainál.
A sziget területe valamivel nagyobb mint a Balatoné, ennek ellenére ma nyolc működő szeszfőzdének ad otthont, melyeknek annyira jellegzetes ízvilága van, hogy az öt skót whisky-régió egyikét Islay szigete egymaga jelenti.
Hogy mennyire jó volt, azt inkább nem részletezem, mert írásban, szavakban és képekben sem tudnám visszaadni.
Sok mindent vittünk haza magunkkal és annyit költöttünk, hogy össze se mertem számolni, így legalább a későbbiekben is őszinte lesz a mosoly az arcomon, ha visszagondolok arra a bő négy napra, amit Skóciában töltöttünk.

Pünkösdkor meglátogattak nővéremék is, akikkel nyakunkba vettük a várost, így Anikó után nekik mutathattam meg a mindennapi életem idekünn.

A legnagyobb izgalmat egyébként az jelentette az utóbbi időben, hogy a Nightjar, egy, a Whistling Shop-nál is magasabban jegyzett koktélbár olyan felhívást tett közzé, amilyet a bő négy és fél éves fennállása alatt még soha, miszerint állást hirdettek egy megüresedő bártenderi pozícióra.
Mivel jól érzem magam a Whistling Shop-ban, nem kerestem a lehetőséget, de ha már így alakult, csináltam egy ráncfelvarrást az önéletrajzomon, abból a megfontolásból, hogy azt sosem fogom megbánni, hogy megpróbáltam, de azt biztos, ha nem.
Elküldtem, aztán teltek-múltak a napok, már a hetek is, mindenféle válasz nélkül, ekkor már nyugtáztam, hogy nem leszek a kiválasztottak között. Úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, mert jó ott ahol most vagyok, ráadásul valószínűleg százával jelentkeztek rajtam kívül a jobbnál-jobb referenciákkal és nagyobb tapasztalattal jelentkező bárosok. Aztán kaptam egy e-mailt a Nightjar bármenedzserévé avanzsáló Martina Breznanová-tól, hogy várnak egy interjúra.
Már ennek is nagyon örültem, hát még amikor az interjú után pár nappal újra kaptam egy levelet, amiben jelezték, hogy ismét továbbjutottam egy újabb, immáron gyakorlati interjúra, ameddig csak nagyon kevesen jutottunk el.
Ekkor már a bőrömön éreztem, hogy a világ talán jelenlegi legjobb báros csapatától már csak egy karnyújtásnyira, valami igazán nagy lehetőség kapujában állok.
Szombaton mentem, amikor a bár még nyitás előtt állt, ahol várt két bártender, Martina az említett bármenedzser, illetve életemben először találkozhattam Marian Bekével, akit személy szerint a világ legjobb bárosának tartok. A Nightjar tulajdonképpen ő maga.
Marian a pult előtti vendégtérben, kicsit a háttérbe húzódva, rezzenéstelen arccal figyelt. Egy szót sem szólt, csak hátratett kezekkel szigorúan figyelt.
Martina és az egyik báros előttem ült, a negyedik meg mellettem tette a saját dolgát és készítette fel a bárt a nyitásra.
Csinálnom kellett két klasszikus koktélt, plusz kaptam öt percet hogy összeállítsak valamit azokból az összetevőkből, amelyek a rendelkezésemre álltak körülöttem a pultban. Végül ki kellett találnom kóstolás alapján, hogy milyen íz- és illatjegyeket tartalmaz az elém tett italminta.

Teljes összeomlás. Beszartam.

Semmi sem sikerült. Semmi.

Sokadszorra bebizonyosodott, hogy élesben, versenyhelyzetben összeesek a nyomás alatt. A félelmeim újra elhatalmasodtak.
Vége, még mielőtt elkezdődött volna az igazán nagy sztori.
Kurvára nem ér semmit sem a mindennapi rutinmunka sikere, ha a váratlan helyzetekben elbukok, mert valójában az ilyen szituációk jelentik az igazi megmérettetést.
Nem az a baj, hogy nem sikerült, hanem hogy tudom, ezt hozni kellett volna. Ha úgy jövök el, hogy megmutattam amit tudtam, akkor nem érdekel mi a vége. Így viszont még jó darabig basztatni fog a gondolat, miszerint azért nem sikerült, mert a pult mögött állva nem hittem el, hogy sikerülhet és az az aggasztó, hogy ez vissza-visszatérő problémám, aminek nem mindig látom a megoldását.
Ráadásul a helyzet paradoxon, mert csak még kisebbnek érzem magam ilyenkor.

Mit keresek én itt Londonban? Hajtok valamit, amiről igazából azt se tudom, hogy micsoda, közben meg múlik az idő, lassan eljár a szüleim felett az idő, a keresztlányom úgy nő fel, hogy alig látom, a barátaim meg szépen lassan majd elfelejtenek, mert hát nem vagyok része a mindennapi életüknek. Főleg úgy, amikor a legnagyobb élményt nekem még mindig az adja, amikor az arcomon csúszhatok velük egy fesztiválon, vagy együtt biciklizzük körbe a Balatont. Pénzem úgysincs bárt nyitni, a tudásom meg baszhatom, ha képtelen vagyok prezentálni.
Minek bohóckodni?

Faszomat se érdekli.
Inkább mennék el virágkötőnek, vagy harang-öntőnek és úgy bekkelném ki a hátralévő negyven-ötven-hatvan évet.

Néha nincs erő.

Úgyhogy most még reggelente az arcomat a tenyerembe temetve ébredek - tart még a hiszti, de majd csak kialszom. Ahogy azt megtanultam nincs bukás, csak tapasztalatszerzés, illetve az élet mindig tanít, csak oda kell figyelni. Csak néha nem értem a leckét, még kevésbé magamat. Na meg a közhelyes holnap, új nap.

Mindenesetre azt vallom, hogy minden ember életében adódik legalább három-öt alkalom, amikor megadatik neki tizenöt perc, hogy megcsinálja a nagyot.

Én egyet, egészen biztos, hogy most basztam el.

A múltkor rommá szívattak a srácok a bárban.
Történt, hogy két csinos csaj jött be inni és az egyikük folyamatosan engem bámult. Piotr barátom kiszúrta ezt és készített két italt, amit az asztalukhoz vitt. Amikor boldogan kérdezték, hogy kitől kapták, ő csak határozottan rám mutatott és annyit mondott nekik, hogy "Nagyon klassz srác, csak mindig megijed a lányoktól."
Ők kacagtak, én meg nem tudtam hogy miről van szó, ezért lányos zavaromban nem is tudtam leütni a magas labdát - ellenben gyorsan megsemmisültem.
A slusszpoén ezután jött, amikor az egyikük (a szebbik) meghagyta nekem a telefonszámát a számlán. Mivel azonban nem nekem fizetett, nem hittem el, hogy az valóban az övé, mert azt hittem, hogy az a szám a kollégáim ugratásának második része.
Tévedtem.
A blokkot kidobtam, ami miatt a többiek azóta is édesanyám emlegetik (remélem nem csuklik sokat), én meg azóta már sokszor a tenyerembe temettem az arcom, amiért a telefonszám végül a szemetesben landolt.
Louisának hívták, ausztrál volt és idősebb nálam.
Ezek alapján találj meg valakit a ködös Albionban...
Van ilyen.

Persze gond nincs, sőt, az ilyen és ehhez hasonló poénok miatt mindig móka és kacagás tölti meg a jégen kívül a pultot.
Például ki gondolná, hogy minden egyes lányt pontozunk egymás között, titokban a srácokkal, amikor valaki belép a bár ajtaján:
- Nálam hetes, nálad?
- Nyolc.
- Jó, nyertél. Viheted, ha tudod.

Ilyen ez a bárszakma.

Az biztos, hogy nem vagyok egy skalpvadász, de válogatós annál inkább. Például szörnyen kiábrándító, ha valaki egy árva üzenetet sem képes megírni szépen, helyesen. Gyaníthatóan nem olvas, tanulatlan, vagy csak nem veszi a fáradtságot, hogy odafigyeljen arra, amit és ahogyan ír.
Kardinális kérdés az engem ritkán látók részéről, hogy van-e már barátnőm, amióta legutóbb találkoztunk.
Nincs.
Aggodalomra azonban semmi ok. Sokan sajnálják magukat, hogy magányosak és nem várja őket otthon senki, amikor fáradtan hazaérnek.
Pedig mennyire klassz!
Nem vagyok önimádó, de rettenetesen szeretek egyedül lenni. Szeretek egyedül menni megenni valamit, vagy esténként társaság hiányában - mindenféle frusztráció nélkül - beülni egy jó italra, vagy reggel meginni az ébresztőt egy kávézó ablakában ülve, kifelé nézve, a munkába rohanó embereken elbambulva, a saját gondolataimban elmerülve, azokat a magam módján fejtegetve.
Persze ettől még nyitott szemmel járok - van, hogy időnként megtetszik valaki, akiért nem lenne nyűg áldozatokat hozni, de ahhoz általában lusta vagyok, hogy valakinek csak azért csapjam a szelet, hogy minél hamarabb a bugyijába nyúlhassak.
Szeretem magam, így legalább lesz miből adnom, ha valakivel összejövök.
Továbbmegyek, legutóbb említettem, hogy nagyon szeretnék eljutni Tokióba, hogy az ottani bárosoktól tanulhassak. Oda is egyedül megyek. Eredetileg az egyik barátommal terveztem, de aztán mondtam neki, hogy inkább nélküle. Már azt is kitaláltam, hogy Honolulun (Hawaii) keresztül repülnék vissza Londonba, ha meglesz rá a keret. Milyen klassz lesz egyedül rácsodálkozni azokra a helyekre és rájönni arra, hogy milyen kicsi vagyok a világban!

Van egy gyakorló-buddhista tanítóm, de nem vagyok buddhista. Van egy kedves para-pszichológus ismerősöm, akit időnként meglátogatok, de nem hiszek abban, hogy minden előre meg lenne írva. Hivatalosan evangélikus vagyok, de nem gyakorlom a keresztény vallást - nem is tartom magam annak, mert nem az én döntésem volt, hogy néhány hónapos koromban megkereszteltek.

Kozmopolita vagyok.

Nincs "B" tervem az életemben. Az a veszteseknek való, akik nem hisznek magukban, meg abban, hogy előbb-utóbb megvalósíthatják az álmaikat és azzá válhatnak, akivé szeretnének. Ha nem elsőre, akkor másodikra. Harmadikra. Tök mindegy.
Mert hát nincs "B" életünk sem, a mostani pedig előbb-utóbb véget ér. Sokan szeretnek magyarázkodni, hogy ez meg az miatt nem sikerült, ez vagy az. Ahelyett, hogy felfedeznék magukban az erőt a változtatásra.
Erről szól a tetoválásom is, amit éppen azért tetováltattam a jobb alkaromra, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy minden pillanat csak egyszer jön el, ami örökké tart, de sohasem ismétlődik meg.

Azt mondta az említett buddhista tanítóm, hogy úgy lát engem, mint akinek már megvan a telke, ahova építkezni akar - tele téglákkal - de még nem építettem rajta semmit sem, mert csak vakarom a fejem, hogy hol kezdjem el, miközben a homokóra csak pereg, én meg csak álmodozom.
Úgyhogy felismertem azt, hogy muszáj felépítenem magam, mert ahogy azt az általam nagyon sokra becsült Geszti Pétertől hallva, amíg vállalkozóként nem vág bele valamibe az ember, addig beosztottként sosem fog annyit keresni, hogy megteremtse azokat az anyagi feltételeket, amelyekkel megvalósíthatja magát.
Ha valakitől ez hiteles, akkor az azt hiszem ő.

De nem érdekel az otthoni mentalitás, amely jellemzésére van is egy kedvenc történetem. Egy könyv hátlapján olvastam:
Lucifer terepszemlét tart a pokolban, ahol három nemzet elveszettjei rotyognak, három kondérban. Az elsőt fegyveres őrök őrzik - ebben vannak az oroszok, akiket puskával vissza lehet tartani. Megy tovább. A második mellett csak egy tábla figyelmezteti a szenvedőket, hogy nem szabad kimászni a tűzből. Ebben vannak a németek, akik betartják a szabályokat, ezért tudomásul veszik. Továbbmegy. A harmadik kondér mellett se fegyver, se tábla - mégsem mászik ki belőle senki sem.
Ebben égnek a magyarok. Ha valaki megpróbálna kimászni, a többi úgyis visszahúzza.

Milyen igaz.

Elhatároztam, hogy brandet építek a nevemből, még több munkával, így elkezdtem írni egy bárszakmai blogot, plusz egy báros könyvet, amit úgy tervezek, hogy mire hazamegyek a VOLT Fesztivál és a balatoni bringatúra idején, már készen áll arra, hogy elküldjem egy kiadónak.
Persze nem könnyű és rengeteg dilemmával nézek szembe már az elején, mert nehéz objektíven írni és saját magam legnagyobb kritikusaként úgy fogalmazni, hogy azt érezzem, hogy az jó lesz egy olyan országban, ahol mindig, mindenki, mindent jobban tud és a kritikusok szájából túlnyomórészt csak a mocsok árad.
De hát múltunk van, jelenünk nincs, sőt, még biztató jövőképünk sem odahaza - ezen akarok változtatni a magam területén.
Sokszor említettem már, hogy vannak akik féltenek, mondván, hogy ennek Magyarországon nincs meg a kultúrája. Hogy hiába tanulnám meg világszinten a szakmát, otthon a vendég úgyis csak egy fröccsöt, vagy vodka-szódát fog a pultra csapva kérni, mert nem ismer mást.
Ja igen, de ez nem az ő hibája. A vendégnek nem is kell tudnia. A baj azzal van, hogy még a magukat szakmabelinek tartók sem tudják. Rajtuk áll, vagy bukik az italkultúra fejlesztése. Ami nem feltétlenül megfizethetetlen. Valakit vendégül látni, odafigyelni rá, törődni vele pedig ingyen van. Szerintem.
Éppen Nagy Zoli mondja mindig azt, hogy egy jó helyet nyitni egyáltalán nem pénz kérdése. Az a lényeg, hogy milyen hangulat tölti azt meg.
Egyébként jól eső érzés volt az, amikor Karácsony előtt meglátogattam és azt mondta, hogy "Gábor, te már nem nekem fogsz dolgozni. Mi már együtt fogunk dolgozni!"

Ámen.

Nem kevésbé volt örömteli, hogy január utolsó előtti hétvégéjén meglátogatott az egyik kedves barátom, Anikó. Ő az első, aki megnézte, hogy mi folyik itt a Temzén kívül, amióta itt élek.
Meg is mutattam neki nagyon sok mindent a városból, amit szerettem volna. A kötelező látnivalóktól kezdve a kedvenc helyekig - ahol szeretek elvegyülni, legyen az a hippi negyed, vintage market, koktélbár, meg a többiek...

Na de most már nagyon kell pisilnem, meg fogat sem mostam még.
És elfelejtettem kiteregetni.


Az óra meg már hajnali hármat mutat.