No. Tánczos Csabi cimborám már-már türelmetlen, úgyhogy kénytelen vagyok ezt megírni.
A már említett történet gyökere májusig nyúlik vissza, amikor részt vettem egy portói borokról szóló tréningen. Tulajdonképpen az is egy volt a sok közül, ugyanis legyen az bármilyen szakmai esemény (ha tudomásomra jut) én ott vagyok - a lehetőségeimhez mérten még a pénzt sem sajnálva.
Akkor hallottam először arról, hogy október végén a UKBG (angol bártender szövetség) tagjaként tizenkét embernek lehetősége nyílik arra, hogy az évente szervezett szakmai kirándulás keretein belül ezúttal a portói borvidéket látogassa meg öt napon keresztül, mindösszesen 275 fontért. Az azért elég jó, annak tükrében, hogy még a sztárgázsinak jóindulattal sem nevezhető heti fizetésem is több annál.
Amilyen jól hangzott, olyannyira halogattam a jelentkezést, míg végül egy bő hónap elteltével csak megbeszéltem magammal, hogy ott kellene lenni, így megkérdeztem a túrát szervező úriembertől, hogy van-e még hely.
Akkor már csak egyetlen egy jelentkezőre vártak.
Na, mondom, akkor az én lennék, úgyhogy két részletben ki is csengettem az utazást, így volt jelenésem október utolsó hétfőjének reggelén, Gatwick repülőterén.
Végül tizenegyen jöttünk össze, de a szervezőn, Mike-on kívül senkit sem ismertem még aznap reggel. Ahhoz képest, néhány napra rá Portóból hazafelé már tíz cimborával voltam gazdagabb, ugyanis rendkívüli társaság verbuválódott össze. A jó időben, jó helyen, jó emberek találkozásának klasszikus esete. Annak ellenére, hogy a csapatban voltak már olyanok, akik az azt megelőző esztendő(k)ben is részt vettek az éves túrán, még ők sem tartottak jobban össze, mindenki rendkívül barátságos, nyitott és pozitív karakter volt - rajtam kívül négy olasz, két angol, illetve egy-egy lett, lengyel, görög és némettel egyetemben.
Portugália. Mivel szavakban nehéz lenne tükrözni azt az élményt, amit az ott eltöltött idő adott, ezért nem is próbálkozom meg vele. Legyen elég annyi, hogy (Magyarországhoz hasonlóan) viszonylag csóró országról van szó, ezzel együtt Portó, illetve a Douro folyó völgye olyan gyönyörű, hogy Lecsó barátom egyik karját simán odaadnám azért, hogy még egyszer lássam. Portóban a bicikli felejtős, annyira dombos a város, tele macskaköves szűk utcákkal a Douro torkolatánál, az Atlanti-Óceán partján. A portugálok sem túl pozitívak, de valahogy mégis többet mosolyog az ember a környezetükben. A csajokról nem is beszélve. Legközelebb a napszemüvegem mindenképpen magammal kell vinnem, mert a meseszép - fél cigány kinézetű - csajokon van mit bámulni bőven. Az ember gondolatai bizony messzire kalandoznak, miközben méregeti őket.
Emellett olyan vendéglátásban részesültünk, a vidék leghíresebb pincészeteiben és birtokain, hogy sokan sok helyen megirigyeltek volna bennünket.
Akkor találkoztam életemben először személyesen olyasvalakivel, akinek tényleg vallás a foci. Mondanom sem kell, hogy rögtön nagy barátságot kötöttem Joao-val a Symington borok piacáért felelős vezetővel, aki akkora FC Porto rajongó, hogy legyen az Tel-Aviv, vagy London, bárhova elkíséri a csapatot. Ennek dacára, lassan tizenkét éve megfogadta, hogy soha többé nem megy Görögországba. Történt ugyanis, hogy a 2004-es labdarúgó Európa-Bajnokságon a görögök ellen bukta el a portugál válogatott a hazai rendezésű kontinenstorna döntőjét.
Aki ismer az tudja, hogy a magyar válogatott (gyakori) távollétében a világversenyeken mindig a portugáloknak szurkolok, így amikor emlékezetből leírtam neki egy papírra a majd' tíz éve játszott portugál csapat felállását, azt hiszem sokáig beloptam magam a szívébe. A kirándulás idején már tudtuk, hogy az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön egy csoportba került a magyar és a portugál válogatott, így egymás tenyerébe csaptunk, hogy én veszem majd meg az ő meccsjegyét a budapesti, ő pedig az enyém a két csapat portugáliai összecsapására, hogy együtt nézzük majd meg a helyszínen a meccseket.
A kiránduló csapatról még csak annyit, hogy ha minden jól megy akkor a jövőhéten összejövünk vacsorázni, hogy újra találkozzunk. Ráadásul Salvatore, a társaság egyik tagja éppen ezen sorok írása közben kívánt boldog új évet, amelyek mindenképpen jelzik a csapat tagjainak egymás iránti szimpátiáját.
Ja és olyannyira inspirált a Portugáliában eltöltött pár nap, hogy miután visszatértem Londonba, kerestem egy portugál tanárt, akihez minden héten járok azóta is. Catarina, már az egyetemen is nyelveket oktani tanult, amit ráadásul már több mint huszonöt éve gyakorol, úgyhogy mindenképpen jó kezekben vagyok - csak hát London ugye nem Prága - jó drága.
Mielőtt hazaköltözöm majd, jó lenne Portugáliában élni egy kicsit. Most lehet ez is olyan légből kapott ötletnek tűnik, mint amikor Nagy Zoli (Boutiq' Bar) Barcelonában tervezett koktélbárt nyitni, ahol dolgozni szerettem volna. Az ugyan már nincs napirenden, hisz ahogy Zoli fogalmazott, a spanyolok az üzleti életben éppen olyan megbízhatatlanok mint a magyarok, ami miatt elég bizonytalan vállalkozásnak tűnt volna bárt nyitni a katalán fővárosban Budapestről.
Akkoriban ezért, vagyis a motivációt jelentő tényező megszűnése miatt hagytam abba a spanyolul tanulást, amiből kiindulva akár jogosan is lehetne legyinteni, hogy most éppen portugálul kezdtem el, de erre meg azért nem érdemes, mert így is jóval több lehetőséget teremtek magamnak azzal, hogy nagyok (?) a céljaim. Ahogy Zoli tanítja, nem a bukástól kell félni, hanem a sok lehetőségtől, amire rövid az életünk, hogy megéljük.
Whistling Shop. Ha volt újévi fogadalmam, akkor az mindenképpen azzal a bárral kapcsolatos ahol jelenleg is (2014. októbere óta) dolgozom: olyan gyorsan lekoccolni onnan, amilyen hamar csak lehet.
Az, hogy néhány évre terveztem Londonba jönni nem változott, ebből fakadóan egyenlőre minden munkahelyen az a célom, hogy annyit vegyek ki szakmailag egy helyből, amennyit csak adni tud, aztán amikor érzem hogy ez meg van, akkor megyek tovább hogy máshol, más közegben, más stílusban újat tanuljak.
A Whistling Shopban mindenesetre már bőven megvan a komfort érzetem, kialakult a zökkenőmentes mindennapi rutin, ami önmagában klassz, de visszafelé is elsülhet, mert ha nem figyelek könnyebb beleszürkülni a mindennapokba és ellustulni úgy, hogy észre sem veszem.
Ráadásul az, hogy egyre otthonosabban mozgok, rájövök, hogy annál kevésbé tudok azonosulni egy-két dologgal, ami és ahogy a bárban (nem) működik. Ezt persze szóvá is tettem/teszem, ami önmagában egyáltalán nem lenne baj, az már inkább, hogy nem kifejezetten törődöm azzal, hogy az hogy csapódik le. Ebből fakadóan az utóbbi hónapokban volt körülöttem tűzijáték bőven. Hibáztam én is, mert például nem túl szerencsés amikor kések és egy ezt követő számonkérés közepette fogom magam, hátat fordítok a menedzseremnek és teszem tovább a dolgom, mert nem tetszik amit mond. Merthogy előfordult ilyen is. Ez azért duplán tiszteletlenség a részemről. Csak hát amikor a két fülemen úgy jön ki a gőz, mint amikor kész a húsleves, akkor nehezebb bölcsen cselekedni az adott szituációban.
Úgyhogy voltak napok, amikor a kirúgásom is felmerült, mint opció, ezzel együtt - még ha nehezen is hihető - pozitív körülöttem a hangulat. Összességében azért nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne kijönni velem. Röviden úgy fogalmaznék, hogy a Whistling Shopban már nem érzem, hogy lenne valaki, vagy valami, ahova fel lehet nőni - itt nincs például egy Luca Cordiglieri, vagy Nagy Zoli, akikre annyira felnézek.
Hogy kinek és hol dolgoznék már kialakult egy ideje. Éppen azokon a helyeken, ahova vendégként is a legszívesebben járok és ezek mindegyike Tony Conigliaro nevéhez köthető. Négy koktélbárról van szó, ahova általam támasztott feltételek nélkül azonnal váltanék és szakmailag is mindenképpen előrelépést jelentene még a Whistling Shophoz képest is: 69 Colebrooke Row, Bar Termini, Zetter Townhouse, Seymour's Parlour.
Megvártam, míg véget ér a bárban az év végét jellemző főszezon, illetve nem akartam elbukni a már szeptemberben lefoglalt otthon töltött tíz napos szabadságom sem, mert hát a család meg a barátok sérthetetlen dolgok. Össze is jött, de mostantól minden követ megmozgatok, hogy az előbb említett négy hely valamelyikébe bekerüljek.
Aztán nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ha majd' huszonnyolc évet is kellett várnom rá, de novemberben végre kvalifikálta magát a magyar labdarúgó válogatott a jövő nyári franciaországi Európa-Bajnokságra. Azóta még büszkébben focizok a ferencvárosi mezben a londoni vasárnapokon. Az érzés, hogy életemben először szurkolhatok a magyaroknak nemzeti mezben egy igazán nagy tornán, mindent felül ír. Hogy júniusban a helyszínen szurkolhassak, elsőbbséget élvez a balatoni bringatúrával, vagy bármilyen fesztivállal szemben. Mindenesetre igyekszem összehozni azokat is.
Még a bringatúrát is, amire sokáig mondtam, hogy tavaly akkora macerának éreztem, hogy idén csak Vancsik Petivel megyek, a többiek meg ahogy akarnak...
...Hát a többiek még mindig együtt mennének, úgyhogy lenne szívem otthon hagyni bárki is?
Persze, hogy nem!
Emlékszik valaki arra, amikor megkértem, hogy írjon nekem három szót, amiről rám asszociál?
Akinek még nem mondtam, annak elárulom, hogy a következő (néhány napja elkezdett) tetoválásomhoz kellettek. Arra voltam kíváncsi, hogy miről jutok eszükbe, vagy rólam mi jut eszükbe.
Olyat szerettem volna, ami (bárhol is járjak a világon) kifejezi, milyen büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Elrejtve benne számomra fontos ábrázolásokat.
Így kerül a majd egész bal karomat csuklótól vállig fedő kalocsai hímzésminta, amit egyrészt azért választottam, mert a rá jellemző sok színes virág az élet szeretetét tükrözi, másrészt a szülőhelyemhez közeli vidékről származik, ami ráadásul hivatalosan is Hungarikum.
Az egész karomon felfutó hímzésben pedig Fülöpszállás címerétől kezdve, a Balatonon, a Tisza Cipőn, LEGO kockán, vagy egy koktél sékeren keresztül anyuig meg apuig sok minden benne lesz. Minden, ami én vagyok.
Ha valaki azt mondja, hogy a kalocsai hímzés már annyira népszerű, hogy szinte ciki, akkor annak majd ezt tessék megnéznie.
Az életem inspirálta, a családom és barátaim színezték, Nagy Kata (Sada nővére) tervezte, Turu Barbi megfestette.
A gondolat már folyamatosan és egyre erősebben érik bennem, hogy amikor hazaköltözöm, ha nem is azonnal, de Pécsen telepedek le. Szenzációs hely és csak az szól ellene, hogy nem Balaton parti település. Üsse kő.
Ezt most csak úgy leírtam.
Ja és ami még ennél is fontosabb: a fülöpszállási 'Ipar' kocsmában, Laci bácsinál ugyanakkora élmény meginni egy nagyfröccsöt apuval (a két literes tablettásból), mint bármilyen koktélt inni a világhírű londoni Savoy Hotel bárjában.
Őszintén.
Magyarország, szeretlek!
