Hogy hova mennék, ha most valaki megkeresne egy ajánlattal, miszerint a világ minden koktélbárjában tárt karokkal várnának?

Akkor is itt maradnék.

Ezerkétszázharminc nappal azután hogy Londonba költöztem, saját alkalmazottjaként besétálhattam egy olyan bárnak az ajtaján ahol éreztem, hogy eljutottam oda, amiről csak álmodoztam mielőtt ideköltöztem. És ezt még így, fél évvel a felvételemet követően is tartom, amikorra az újdonság varázsa azért már jócskán alábbhagyott.
A tökéletes koktélbár relatív - mindenkinek más, mert ahány ember, annyiféleképpen látjuk a világot, de amilyen az én vízióimban alakul, ahhoz a 69 Colebrooke Row után talán ez áll a legközelebb.
A szakmában Nagy Zoli mellett az általam legtöbbre tartott figura, Tony Conigliaro által meghatározott környezetben dolgozom mind ami a Zetter Townhouse Seymour's Parlour bárját, mind az ehhez kapcsolódó Drink Factory névre keresztelt laboratóriumot illeti. Ez utóbbi a szó szoros értelmében egy labor, ahol fehér köpenyben, forradalmi eszközök társaságában fejlesztünk ötleteket, ízeket és illatokat, valamint dolgozunk italokon melyek aztán idővel a bár itallapján, rosszabb esetben a lefolyóban végzik. Időnként eszembe jut, hogy oda tartozom, ahova más emberek pénzt fizetnek, hogy bejussanak, illetve más országból utaznak, hogy pár napig a Drink Factory csapatával dolgozva szerezzenek új ismereteket. Na, ez jó érzés. Annak ellenére, hogy az ott folyó munkáról még fotót sem igazán készíthetünk, nem kell túlmisztifikálni - ahogy az eddig megismert legjobb menedzserem, Matteo is fogalmaz: "...végül is csak kibaszott italokat készítünk."
A mondandóm lényege csupán az, hogyha a virágkötés vagy a harang öntés érdekelne, akkor valószínűleg azokat is ilyen szeretettel csinálnám és oda mennék tanulni, ahol a legmagasabb szinten művelik.

Ha a bárszakmában valaki a legjobb helyen akar fejlődni, akkor annak Londonban a helye. A koktélkultúra itt a világ előtt jár, ha úgy tetszik az Egyesült Királyság bárjainak nagy része magasról tesz a trendekre, egész egyszerűen azért mert ezek a bárok diktálják a trendeket, amik aztán előbb-utóbb elterjednek a világ több pontján is, vagy épp ellenkezőleg: valahova soha nem jutnak el, mert egyes helyeken az adott kultúrából fakadóan egyszerűen nem is értenék meg.
Ezzel együtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy ettől sem kell hasra esni.
Amikor a jövőmmel kapcsolatos kérdések kavarognak bennem arra gondolok, hogy a hozzám közel állók szinte kivétel nélkül tudatos srácnak gondolnak, miközben az az ember vagyok, akinek általában nincsenek céljai. A racionalitás helyett sokkal inkább hajtanak mindenféle ösztönök.

Következő lépésként most magasabb pozícióban, vagy több fizetésben kellene gondolkoznom, de máshogy döntöttem.

A mai nappal beadom a felmondásom és szinte napra pontosan négy évvel azután, hogy Londonba költöztem, elmegyek innen.
Elég volt, nincs már dolgom itt.

Hova tovább?
Azon gondolkoztam, hogy Hong Kongba költözöm, vagy elmegyek dolgozni valamelyik óceánjáró hajóra, mivel ez idő szerint csupán egyetlen esetben költöznék haza, Magyarországra. Az általam elmúlt négy évben megspórolt nulla forintból koktélbárt nyitni lehetetlen, tehát marad az, hogy munkát kérek attól az egy embertől, akinek odahaza hajlandó vagyok dolgozni. Ő Nagy Zoli.
Ennek tudatában még júliusban megkerestem:
Én: "Októberben lehet hazamegyek. Szívesebben mondanám, hogy szeretnék veled dolgozni és nyissunk egy bárt, csak hát anyagilag nem vagyok ebben a helyzetben."
Zoli: "Várlak sok szeretettel." [...] "gyere a Boutiq'ba, csinálunk neked ott helyet és amikor készen állsz rá, nyitunk egyet közösen!" [...] "Ha valamit elég erősen akarsz, az Univerzum minden ereje összefog, hogy teljesüljön! Üdv a világomban!"

Október hetedikén véget ér a londoni sztori.

Megyek haza!

Október közepén kezdek a budapesti Boutiq' Bárban!

Az van, hogy az egyik kedves barátom, Gabriel nemrég eldöntötte, hogy Budapestről Londonba költözik, vagy legalábbis a kétlaki élet reményében az angol fővárosban teremti meg új otthonát. Ugye ő az az általam korábban már bemutatott buddhista tanító, akit mindössze tizenhat hónapja ismertem meg, amikor Nagy Zoli, a szakmai mentorom elküldött hozzá.
Baráti alapon felajánlottam, hogy segítek neki gyökeret verni itt, a ködös Albionban, ezért megosztom vele a szobám, sőt, még az ágyamon is alhat mialatt én visszaköltözöm az egykoron jól megszokott matracomra. Sadával az élen három cimborám is üzletvezető a Caffé Nero kávézóláncnál, így talán ez volt a legkézenfekvőbb munkalehetőség amivel támogatni tudtam Gabrielt. Olyannyira, hogy ezen sorok írásakor már az első munkanapján is túl van. Az, hogy 44 évvel, számtalan tanítvánnyal és két megjelent könyvvel a háta mögött nem derogál neki beállni egy kávézó pultja mögé, az számomra inkább megsüvegelendő, mint ciki. Ugródeszkának mindenesetre tökéletesen megteszi.
Meg is egyeztünk abban, hogy a következő időszakban spórolás végett közösen bérelünk szobát - így akár a városközponthoz egészen közel is megfizethető áron lakhatunk.

Habár nincsenek újévi fogadalmaim, azt már a legutóbbi bejegyzésemben is kijelentettem, elérkezett az idő hogy a Karácsonykor otthon töltött szabadságomból visszatérve elhagyjam a koktélbárt, ahol jelenleg is dolgozom. Úgy érzem, hogy amit a Whistling Shop adni tudott azt megtanultam és megértem arra hogy új, ennél még magasabb szinten is megálljam a helyem.

Vannak olyanok akik pozíciókat és pénzt hajtanak a jobb élet reményében, én meg inkább tudást, ami nem vész el, plusz előbb-utóbb csak meghozza az előbbi kettőt. Olyan foglalkozást, ami önmagában örömet okoz, még ha néha nehéz is.

A Whistling Shop kezdeti kihívásai napi rutinná változtak, ami idővel unalmassá válik. Az unalom demotivál, a motiválatlanság pedig a tanulás képességét csökkenti, márpedig én tanulni jöttem Londonba, nem zsebhokizni.

Bő három és negyed éve költöztem a világ koktélfővárosába, ami elég volt arra, hogy kiismerjem az itteni bárkultúrát, feltérképezzem a legjobb helyeket és megismerjem azokat az embereket, akik meghatározzák a bárszakmát. Mindenkit más inspirál, hozzám a legközelebb az előzőekben megemlített Tony Conigliaro (a képen!) karizmája és munkássága áll. Ahogy nincs tökéletes férfi, vagy tökéletes nő, úgy a tökéletes koktélbár sem létezik. Pusztán azért mert a tökéletes szubjektív: én máshogy látom a világot, mint te. Nekem más a tökéletes, mint neked.
Ugyanakkor Tony Conigliaro elképzelése egy jó koktélbárról, számomra ez idő szerint mindenképpen követendő. Innovatív, van stílusa, mégis egyszerű. Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt, Londonban olyannyira inspirál, mint Nagy Zoli odahaza - még akkor is ha eltérő karakterek.

Már régóta tudtam, neki akarok dolgozni.

Ő is akkora név a szakmában, mint mondjuk Gordon Ramsay a konyhában. Négy bárja van, a 69 Colebrooke Row, a Bar Termini, a Zetter Townouse Clerkenwell és a Zetter Townhouse Seymour's Parlour.
Hetek óta azzal kezdtem minden egyes napom, hogy figyelemmel kísértem ezeknek a bároknak az internetes és a közösségi oldalát, abban bízva, hogy előbb-utóbb majdcsak lesz valahol üresedés. Plusz megkértem a még China Tang bárjában megismert menedzserem, Luca Cordiglieri-t, hogy beszéljen Tony-val.
Emellett néhány hete önéletrajzzal a kezemben besétáltam a 69 Colebrooke Row-ba és mondtam az ott dolgozó srácoknak, hogy szeretnék velük dolgozni. Elküldtem a jelentkezésem a Zetter Townhouse-ba is. Még az önéletrajzom írását sem bíztam a véletlenre - megkértem az egyik kedves angol anyanyelvű jogász ismerősöm, hogy nézze át és javítsa ki az esetleges nyelvtani és formai hibákat. (Azóta vesszőhiba sincs az angol önéletrajzomban.)
Eseménytelenül telt-múlt az idő, amíg egy szokásos vasárnapi focit követően beugrottam egy italra az egyik cimborámmal a Seymour's Parlour @ The Zetter Townhouse-ba. Csak a pultnál volt hely, így odaültünk, majd egy idő után beszédbe elegyedtünk a bár mögött álló menedzserrel. Miután bemutatkoztam neki, kikerekedett a szeme és kérdezte, hogy én az a Gábor vagyok-e? Mondtam neki, hogy nem tudom hány Gábor jelentkezett, mindenesetre engem így hívnak és igen, átküldtem nekik az önéletrajzom.
Erre elmosolyodott és azt mondta, hogy nagyon tetszett nekik a referencia anyagom és hamarosan szeretettel várnak egy próbanapra. Még interjúra se kellett mennem.
Ennek megfelelően két próbanapot kellett letudnom a két Zetter Townhouse-ban. Elégedetten jöttem el mindkét alkalommal és a visszajelzések is kivétel nélkül pozitívak voltak. Mondjuk tettem is érte, mert elkértem a menüt és úgy betanultam az ottani recepteket, hogy kis túlzással jobban vágtam az ottani italokat, mint amiket a Whistling Shopban készítek nap mint nap.

Na itt került egy kis homokszem a gépezetbe, amikor megtudtam, hogy az ott dolgozók közül valakinek a barátja is szeretne bekerülni, aminek hallatán megijedtem, hiszen tudjuk, hogy a világ inkább működik kapcsolati tőkén, mint teljesítmény alapon.
A vicces az volt, hogy ismertük egymást a leányzóval, aki szintén hivatalos volt két próbanapra. Rosszul éltem meg, hogy ő is nagyon bizakodott a két műszakját követően.
Onnantól kezdve minden perc, óra és nap bizonytalansága kínkeservesen lassan telt.
Aztán kaptam egy e-mailt a két Zetter Townhouse közös bármenedzserétől, hogy a hotel igazgatója szeretne velem találkozni. Tudva azt, hogy az az utolsó lehetőségem jó benyomást kelteni a döntés előtt, úgy kibasztam magam a találkozóra, mintha Medveczky Ilonát készültem volna az Operába vinni.
Ez volt pénteken, amit követően a hétvége olyan csendben múlt el, mint a sír.

Az ember életének legszerelmesebb időszakában sem nézi meg a bejövő üzeneteit annyiszor, mint én az elmúlt napokban - pozitív válaszban bízva.

Aztán hétfő délelőtt épp egy kötetlen szakmai előadáson ültem, amikor az elektronikus postafiókom ezerhatszáznegyvenhetedik látogatását követően az egyik levelem feladója Matteo Malisan, bármenedzser volt.

Megkaptam a munkát!

A nyomban benyújtott felmondási időm elteltével hamarosan a világszerte (el)ismert, Tony Conigliaro bárjában fogok dolgozni! Azért vagyok határtalanul boldog, mert nincs most a világon olyan koktélbár, ahol szívesebben lennék, mint Tony négy bárjának valamelyikében! Ez idő szerint nincs olyan szakember, akinek szívesebben dolgoznék mint neki. Most úgy érzem, hogy a londoni életemben végre hazaértem. Ott vagyok, ahol lenni szerettem volna. Ráadásul olyan szeretettel fogadtak a srácok az új helyen, ami egészen elképesztően jól eső érzés.
A világ topbajnokságának topcsapataiban játszom már egy ideje, de most oda kerültem, ahova a leginkább vágyakoztam.

Az a különbség a tavaly májusban a Nightjar bárjába való sikertelen és a mostani jelentkezés között, hogy akkor az csak úgy jött a semmiből, erre pedig gondolatban már régóta készültem és stílusban is közelebb áll hozzám.

Tony-val hónapokig fejlesztünk egy-egy italt a 'Drink Factory' névre hallgató laboratóriumában, ahol molekuláris szintig fejtjük vissza az ízeket, hogy aztán újra felépítve a legjobb kombinációkban tudjuk azokat a bárban a vendégpohárba tölteni. A Whistling Shop egy remek hely volt, hogy előszobája legyen egy olyan helynek, ahol mostantól kezdve a már megismert rotavappal, vagy mikro-pipettával (a milliliter ezred részét is mérni képes eszköz) dolgozzak.

Gabriellel arról beszélgettem a napokban, hogy érdemes-e koktélbárt nyitni Magyarországon. Azt kérdezte tőlem, hogy a tanulás során megszerzett értékes vetőmagom miért a magyar sivatagban akarom elvetni.
Azt feleltem neki, mert ebből lesz egy oázis a végtelen homokdűnék közt.


Arra születtem, hogy embereket inspiráljak.

No. Tánczos Csabi cimborám már-már türelmetlen, úgyhogy kénytelen vagyok ezt megírni.
A már említett történet gyökere májusig nyúlik vissza, amikor részt vettem egy portói borokról szóló tréningen. Tulajdonképpen az is egy volt a sok közül, ugyanis legyen az bármilyen szakmai esemény (ha tudomásomra jut) én ott vagyok - a lehetőségeimhez mérten még a pénzt sem sajnálva.
Akkor hallottam először arról, hogy október végén a UKBG (angol bártender szövetség) tagjaként tizenkét embernek lehetősége nyílik arra, hogy az évente szervezett szakmai kirándulás keretein belül ezúttal a portói borvidéket látogassa meg öt napon keresztül, mindösszesen 275 fontért. Az azért elég jó, annak tükrében, hogy még a sztárgázsinak jóindulattal sem nevezhető heti fizetésem is több annál.
Amilyen jól hangzott, olyannyira halogattam a jelentkezést, míg végül egy bő hónap elteltével csak megbeszéltem magammal, hogy ott kellene lenni, így megkérdeztem a túrát szervező úriembertől, hogy van-e még hely.

Akkor már csak egyetlen egy jelentkezőre vártak.

Na, mondom, akkor az én lennék, úgyhogy két részletben ki is csengettem az utazást, így volt jelenésem október utolsó hétfőjének reggelén, Gatwick repülőterén.
Végül tizenegyen jöttünk össze, de a szervezőn, Mike-on kívül senkit sem ismertem még aznap reggel. Ahhoz képest, néhány napra rá Portóból hazafelé már tíz cimborával voltam gazdagabb, ugyanis rendkívüli társaság verbuválódott össze. A jó időben, jó helyen, jó emberek találkozásának klasszikus esete. Annak ellenére, hogy a csapatban voltak már olyanok, akik az azt megelőző esztendő(k)ben is részt vettek az éves túrán, még ők sem tartottak jobban össze, mindenki rendkívül barátságos, nyitott és pozitív karakter volt - rajtam kívül négy olasz, két angol, illetve egy-egy lett, lengyel, görög és némettel egyetemben.
Portugália. Mivel szavakban nehéz lenne tükrözni azt az élményt, amit az ott eltöltött idő adott, ezért nem is próbálkozom meg vele. Legyen elég annyi, hogy (Magyarországhoz hasonlóan) viszonylag csóró országról van szó, ezzel együtt Portó, illetve a Douro folyó völgye olyan gyönyörű, hogy Lecsó barátom egyik karját simán odaadnám azért, hogy még egyszer lássam. Portóban a bicikli felejtős, annyira dombos a város, tele macskaköves szűk utcákkal a Douro torkolatánál, az Atlanti-Óceán partján. A portugálok sem túl pozitívak, de valahogy mégis többet mosolyog az ember a környezetükben. A csajokról nem is beszélve. Legközelebb a napszemüvegem mindenképpen magammal kell vinnem, mert a meseszép - fél cigány kinézetű - csajokon van mit bámulni bőven. Az ember gondolatai bizony messzire kalandoznak, miközben méregeti őket.
Emellett olyan vendéglátásban részesültünk, a vidék leghíresebb pincészeteiben és birtokain, hogy sokan sok helyen megirigyeltek volna bennünket.
Akkor találkoztam életemben először személyesen olyasvalakivel, akinek tényleg vallás a foci. Mondanom sem kell, hogy rögtön nagy barátságot kötöttem Joao-val a Symington borok piacáért felelős vezetővel, aki akkora FC Porto rajongó, hogy legyen az Tel-Aviv, vagy London, bárhova elkíséri a csapatot. Ennek dacára, lassan tizenkét éve megfogadta, hogy soha többé nem megy Görögországba. Történt ugyanis, hogy a 2004-es labdarúgó Európa-Bajnokságon a görögök ellen bukta el a portugál válogatott a hazai rendezésű kontinenstorna döntőjét.
Aki ismer az tudja, hogy a magyar válogatott (gyakori) távollétében a világversenyeken mindig a portugáloknak szurkolok, így amikor emlékezetből leírtam neki egy papírra a majd' tíz éve játszott portugál csapat felállását, azt hiszem sokáig beloptam magam a szívébe. A kirándulás idején már tudtuk, hogy az ősszel kezdődő világbajnoki selejtezőkön egy csoportba került a magyar és a portugál válogatott, így egymás tenyerébe csaptunk, hogy én veszem majd meg az ő meccsjegyét a budapesti, ő pedig az enyém a két csapat portugáliai összecsapására, hogy együtt nézzük majd meg a helyszínen a meccseket.

A kiránduló csapatról még csak annyit, hogy ha minden jól megy akkor a jövőhéten összejövünk vacsorázni, hogy újra találkozzunk. Ráadásul Salvatore, a társaság egyik tagja éppen ezen sorok írása közben kívánt boldog új évet, amelyek mindenképpen jelzik a csapat tagjainak egymás iránti szimpátiáját.

Ja és olyannyira inspirált a Portugáliában eltöltött pár nap, hogy miután visszatértem Londonba, kerestem egy portugál tanárt, akihez minden héten járok azóta is. Catarina, már az egyetemen is nyelveket oktani tanult, amit ráadásul már több mint huszonöt éve gyakorol, úgyhogy mindenképpen jó kezekben vagyok - csak hát London ugye nem Prága - jó drága.
Mielőtt hazaköltözöm majd, jó lenne Portugáliában élni egy kicsit. Most lehet ez is olyan légből kapott ötletnek tűnik, mint amikor Nagy Zoli (Boutiq' Bar) Barcelonában tervezett koktélbárt nyitni, ahol dolgozni szerettem volna. Az ugyan már nincs napirenden, hisz ahogy Zoli fogalmazott, a spanyolok az üzleti életben éppen olyan megbízhatatlanok mint a magyarok, ami miatt elég bizonytalan vállalkozásnak tűnt volna bárt nyitni a katalán fővárosban Budapestről.
Akkoriban ezért, vagyis a motivációt jelentő tényező megszűnése miatt hagytam abba a spanyolul tanulást, amiből kiindulva akár jogosan is lehetne legyinteni, hogy most éppen portugálul kezdtem el, de erre meg azért nem érdemes, mert így is jóval több lehetőséget teremtek magamnak azzal, hogy nagyok (?) a céljaim. Ahogy Zoli tanítja, nem a bukástól kell félni, hanem a sok lehetőségtől, amire rövid az életünk, hogy megéljük.

Whistling Shop. Ha volt újévi fogadalmam, akkor az mindenképpen azzal a bárral kapcsolatos ahol jelenleg is (2014. októbere óta) dolgozom: olyan gyorsan lekoccolni onnan, amilyen hamar csak lehet.
Az, hogy néhány évre terveztem Londonba jönni nem változott, ebből fakadóan egyenlőre minden munkahelyen az a célom, hogy annyit vegyek ki szakmailag egy helyből, amennyit csak adni tud, aztán amikor érzem hogy ez meg van, akkor megyek tovább hogy máshol, más közegben, más stílusban újat tanuljak.
A Whistling Shopban mindenesetre már bőven megvan a komfort érzetem, kialakult a zökkenőmentes mindennapi rutin, ami önmagában klassz, de visszafelé is elsülhet, mert ha nem figyelek könnyebb beleszürkülni a mindennapokba és ellustulni úgy, hogy észre sem veszem.
Ráadásul az, hogy egyre otthonosabban mozgok, rájövök, hogy annál kevésbé tudok azonosulni egy-két dologgal, ami és ahogy a bárban (nem) működik. Ezt persze szóvá is tettem/teszem, ami önmagában egyáltalán nem lenne baj, az már inkább, hogy nem kifejezetten törődöm azzal, hogy az hogy csapódik le. Ebből fakadóan az utóbbi hónapokban volt körülöttem tűzijáték bőven. Hibáztam én is, mert például nem túl szerencsés amikor kések és egy ezt követő számonkérés közepette fogom magam, hátat fordítok a menedzseremnek és teszem tovább a dolgom, mert nem tetszik amit mond. Merthogy előfordult ilyen is. Ez azért duplán tiszteletlenség a részemről. Csak hát amikor a két fülemen úgy jön ki a gőz, mint amikor kész a húsleves, akkor nehezebb bölcsen cselekedni az adott szituációban.
Úgyhogy voltak napok, amikor a kirúgásom is felmerült, mint opció, ezzel együtt - még ha nehezen is hihető - pozitív körülöttem a hangulat. Összességében azért nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne kijönni velem. Röviden úgy fogalmaznék, hogy a Whistling Shopban már nem érzem, hogy lenne valaki, vagy valami, ahova fel lehet nőni - itt nincs például egy Luca Cordiglieri, vagy Nagy Zoli, akikre annyira felnézek.

Hogy kinek és hol dolgoznék már kialakult egy ideje. Éppen azokon a helyeken, ahova vendégként is a legszívesebben járok és ezek mindegyike Tony Conigliaro nevéhez köthető. Négy koktélbárról van szó, ahova általam támasztott feltételek nélkül azonnal váltanék és szakmailag is mindenképpen előrelépést jelentene még a Whistling Shophoz képest is: 69 Colebrooke Row, Bar Termini, Zetter Townhouse, Seymour's Parlour.
Megvártam, míg véget ér a bárban az év végét jellemző főszezon, illetve nem akartam elbukni a már szeptemberben lefoglalt otthon töltött tíz napos szabadságom sem, mert hát a család meg a barátok sérthetetlen dolgok. Össze is jött, de mostantól minden követ megmozgatok, hogy az előbb említett négy hely valamelyikébe bekerüljek.

Aztán nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy ha majd' huszonnyolc évet is kellett várnom rá, de novemberben végre kvalifikálta magát a magyar labdarúgó válogatott a jövő nyári franciaországi Európa-Bajnokságra. Azóta még büszkébben focizok a ferencvárosi mezben a londoni vasárnapokon. Az érzés, hogy életemben először szurkolhatok a magyaroknak nemzeti mezben egy igazán nagy tornán, mindent felül ír. Hogy júniusban a helyszínen szurkolhassak, elsőbbséget élvez a balatoni bringatúrával, vagy bármilyen fesztivállal szemben. Mindenesetre igyekszem összehozni azokat is.
Még a bringatúrát is, amire sokáig mondtam, hogy tavaly akkora macerának éreztem, hogy idén csak Vancsik Petivel megyek, a többiek meg ahogy akarnak...

...Hát a többiek még mindig együtt mennének, úgyhogy lenne szívem otthon hagyni bárki is?
Persze, hogy nem!

Emlékszik valaki arra, amikor megkértem, hogy írjon nekem három szót, amiről rám asszociál?
Akinek még nem mondtam, annak elárulom, hogy a következő (néhány napja elkezdett) tetoválásomhoz kellettek. Arra voltam kíváncsi, hogy miről jutok eszükbe, vagy rólam mi jut eszükbe.
Olyat szerettem volna, ami (bárhol is járjak a világon) kifejezi, milyen büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Elrejtve benne számomra fontos ábrázolásokat.
Így kerül a majd egész bal karomat csuklótól vállig fedő kalocsai hímzésminta, amit egyrészt azért választottam, mert a rá jellemző sok színes virág az élet szeretetét tükrözi, másrészt a szülőhelyemhez közeli vidékről származik, ami ráadásul hivatalosan is Hungarikum.
Az egész karomon felfutó hímzésben pedig Fülöpszállás címerétől kezdve, a Balatonon, a Tisza Cipőn, LEGO kockán, vagy egy koktél sékeren keresztül anyuig meg apuig sok minden benne lesz. Minden, ami én vagyok.
Ha valaki azt mondja, hogy a kalocsai hímzés már annyira népszerű, hogy szinte ciki, akkor annak majd ezt tessék megnéznie.
Az életem inspirálta, a családom és barátaim színezték, Nagy Kata (Sada nővére) tervezte, Turu Barbi megfestette.

A gondolat már folyamatosan és egyre erősebben érik bennem, hogy amikor hazaköltözöm, ha nem is azonnal, de Pécsen telepedek le. Szenzációs hely és csak az szól ellene, hogy nem Balaton parti település. Üsse kő.
Ezt most csak úgy leírtam.
Ja és ami még ennél is fontosabb: a fülöpszállási 'Ipar' kocsmában, Laci bácsinál ugyanakkora élmény meginni egy nagyfröccsöt apuval (a két literes tablettásból), mint bármilyen koktélt inni a világhírű londoni Savoy Hotel bárjában.
Őszintén.

Magyarország, szeretlek!