A múltkor rommá szívattak a srácok a bárban.
Történt, hogy két csinos csaj jött be inni és az egyikük folyamatosan engem bámult. Piotr barátom kiszúrta ezt és készített két italt, amit az asztalukhoz vitt. Amikor boldogan kérdezték, hogy kitől kapták, ő csak határozottan rám mutatott és annyit mondott nekik, hogy "Nagyon klassz srác, csak mindig megijed a lányoktól."
Ők kacagtak, én meg nem tudtam hogy miről van szó, ezért lányos zavaromban nem is tudtam leütni a magas labdát - ellenben gyorsan megsemmisültem.
A slusszpoén ezután jött, amikor az egyikük (a szebbik) meghagyta nekem a telefonszámát a számlán. Mivel azonban nem nekem fizetett, nem hittem el, hogy az valóban az övé, mert azt hittem, hogy az a szám a kollégáim ugratásának második része.
Tévedtem.
A blokkot kidobtam, ami miatt a többiek azóta is édesanyám emlegetik (remélem nem csuklik sokat), én meg azóta már sokszor a tenyerembe temettem az arcom, amiért a telefonszám végül a szemetesben landolt.
Louisának hívták, ausztrál volt és idősebb nálam.
Ezek alapján találj meg valakit a ködös Albionban...
Van ilyen.

Persze gond nincs, sőt, az ilyen és ehhez hasonló poénok miatt mindig móka és kacagás tölti meg a jégen kívül a pultot.
Például ki gondolná, hogy minden egyes lányt pontozunk egymás között, titokban a srácokkal, amikor valaki belép a bár ajtaján:
- Nálam hetes, nálad?
- Nyolc.
- Jó, nyertél. Viheted, ha tudod.

Ilyen ez a bárszakma.

Az biztos, hogy nem vagyok egy skalpvadász, de válogatós annál inkább. Például szörnyen kiábrándító, ha valaki egy árva üzenetet sem képes megírni szépen, helyesen. Gyaníthatóan nem olvas, tanulatlan, vagy csak nem veszi a fáradtságot, hogy odafigyeljen arra, amit és ahogyan ír.
Kardinális kérdés az engem ritkán látók részéről, hogy van-e már barátnőm, amióta legutóbb találkoztunk.
Nincs.
Aggodalomra azonban semmi ok. Sokan sajnálják magukat, hogy magányosak és nem várja őket otthon senki, amikor fáradtan hazaérnek.
Pedig mennyire klassz!
Nem vagyok önimádó, de rettenetesen szeretek egyedül lenni. Szeretek egyedül menni megenni valamit, vagy esténként társaság hiányában - mindenféle frusztráció nélkül - beülni egy jó italra, vagy reggel meginni az ébresztőt egy kávézó ablakában ülve, kifelé nézve, a munkába rohanó embereken elbambulva, a saját gondolataimban elmerülve, azokat a magam módján fejtegetve.
Persze ettől még nyitott szemmel járok - van, hogy időnként megtetszik valaki, akiért nem lenne nyűg áldozatokat hozni, de ahhoz általában lusta vagyok, hogy valakinek csak azért csapjam a szelet, hogy minél hamarabb a bugyijába nyúlhassak.
Szeretem magam, így legalább lesz miből adnom, ha valakivel összejövök.
Továbbmegyek, legutóbb említettem, hogy nagyon szeretnék eljutni Tokióba, hogy az ottani bárosoktól tanulhassak. Oda is egyedül megyek. Eredetileg az egyik barátommal terveztem, de aztán mondtam neki, hogy inkább nélküle. Már azt is kitaláltam, hogy Honolulun (Hawaii) keresztül repülnék vissza Londonba, ha meglesz rá a keret. Milyen klassz lesz egyedül rácsodálkozni azokra a helyekre és rájönni arra, hogy milyen kicsi vagyok a világban!

Van egy gyakorló-buddhista tanítóm, de nem vagyok buddhista. Van egy kedves para-pszichológus ismerősöm, akit időnként meglátogatok, de nem hiszek abban, hogy minden előre meg lenne írva. Hivatalosan evangélikus vagyok, de nem gyakorlom a keresztény vallást - nem is tartom magam annak, mert nem az én döntésem volt, hogy néhány hónapos koromban megkereszteltek.

Kozmopolita vagyok.

Nincs "B" tervem az életemben. Az a veszteseknek való, akik nem hisznek magukban, meg abban, hogy előbb-utóbb megvalósíthatják az álmaikat és azzá válhatnak, akivé szeretnének. Ha nem elsőre, akkor másodikra. Harmadikra. Tök mindegy.
Mert hát nincs "B" életünk sem, a mostani pedig előbb-utóbb véget ér. Sokan szeretnek magyarázkodni, hogy ez meg az miatt nem sikerült, ez vagy az. Ahelyett, hogy felfedeznék magukban az erőt a változtatásra.
Erről szól a tetoválásom is, amit éppen azért tetováltattam a jobb alkaromra, hogy mindig emlékeztessen arra, hogy minden pillanat csak egyszer jön el, ami örökké tart, de sohasem ismétlődik meg.

Azt mondta az említett buddhista tanítóm, hogy úgy lát engem, mint akinek már megvan a telke, ahova építkezni akar - tele téglákkal - de még nem építettem rajta semmit sem, mert csak vakarom a fejem, hogy hol kezdjem el, miközben a homokóra csak pereg, én meg csak álmodozom.
Úgyhogy felismertem azt, hogy muszáj felépítenem magam, mert ahogy azt az általam nagyon sokra becsült Geszti Pétertől hallva, amíg vállalkozóként nem vág bele valamibe az ember, addig beosztottként sosem fog annyit keresni, hogy megteremtse azokat az anyagi feltételeket, amelyekkel megvalósíthatja magát.
Ha valakitől ez hiteles, akkor az azt hiszem ő.

De nem érdekel az otthoni mentalitás, amely jellemzésére van is egy kedvenc történetem. Egy könyv hátlapján olvastam:
Lucifer terepszemlét tart a pokolban, ahol három nemzet elveszettjei rotyognak, három kondérban. Az elsőt fegyveres őrök őrzik - ebben vannak az oroszok, akiket puskával vissza lehet tartani. Megy tovább. A második mellett csak egy tábla figyelmezteti a szenvedőket, hogy nem szabad kimászni a tűzből. Ebben vannak a németek, akik betartják a szabályokat, ezért tudomásul veszik. Továbbmegy. A harmadik kondér mellett se fegyver, se tábla - mégsem mászik ki belőle senki sem.
Ebben égnek a magyarok. Ha valaki megpróbálna kimászni, a többi úgyis visszahúzza.

Milyen igaz.

Elhatároztam, hogy brandet építek a nevemből, még több munkával, így elkezdtem írni egy bárszakmai blogot, plusz egy báros könyvet, amit úgy tervezek, hogy mire hazamegyek a VOLT Fesztivál és a balatoni bringatúra idején, már készen áll arra, hogy elküldjem egy kiadónak.
Persze nem könnyű és rengeteg dilemmával nézek szembe már az elején, mert nehéz objektíven írni és saját magam legnagyobb kritikusaként úgy fogalmazni, hogy azt érezzem, hogy az jó lesz egy olyan országban, ahol mindig, mindenki, mindent jobban tud és a kritikusok szájából túlnyomórészt csak a mocsok árad.
De hát múltunk van, jelenünk nincs, sőt, még biztató jövőképünk sem odahaza - ezen akarok változtatni a magam területén.
Sokszor említettem már, hogy vannak akik féltenek, mondván, hogy ennek Magyarországon nincs meg a kultúrája. Hogy hiába tanulnám meg világszinten a szakmát, otthon a vendég úgyis csak egy fröccsöt, vagy vodka-szódát fog a pultra csapva kérni, mert nem ismer mást.
Ja igen, de ez nem az ő hibája. A vendégnek nem is kell tudnia. A baj azzal van, hogy még a magukat szakmabelinek tartók sem tudják. Rajtuk áll, vagy bukik az italkultúra fejlesztése. Ami nem feltétlenül megfizethetetlen. Valakit vendégül látni, odafigyelni rá, törődni vele pedig ingyen van. Szerintem.
Éppen Nagy Zoli mondja mindig azt, hogy egy jó helyet nyitni egyáltalán nem pénz kérdése. Az a lényeg, hogy milyen hangulat tölti azt meg.
Egyébként jól eső érzés volt az, amikor Karácsony előtt meglátogattam és azt mondta, hogy "Gábor, te már nem nekem fogsz dolgozni. Mi már együtt fogunk dolgozni!"

Ámen.

Nem kevésbé volt örömteli, hogy január utolsó előtti hétvégéjén meglátogatott az egyik kedves barátom, Anikó. Ő az első, aki megnézte, hogy mi folyik itt a Temzén kívül, amióta itt élek.
Meg is mutattam neki nagyon sok mindent a városból, amit szerettem volna. A kötelező látnivalóktól kezdve a kedvenc helyekig - ahol szeretek elvegyülni, legyen az a hippi negyed, vintage market, koktélbár, meg a többiek...

Na de most már nagyon kell pisilnem, meg fogat sem mostam még.
És elfelejtettem kiteregetni.


Az óra meg már hajnali hármat mutat.